Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Bűnbánattartás a középkorban
,,A Magyar Püspöki Kar — tekintetbe véve a pluralista igényeket — egyrészt ragaszkodik ahhoz, hogy minden templomban legyen egyéni gyónásra alkalmas és titkosságot biztosító gyóntatószék; ugyanakkor üdvösnek tartja, hogy azok igényei is méltányoltassanak, akik a személyesebb kapcsolat, a beszélgetés formájában történő gyónás kedvelői. — A gyónásban a gyóntató és a gyónó együtt ünnepük Isten irgalmas szeretetét. Bár a gyóntatás nagyon fárasztó, mégis legyen ünneplés jellege, és a gyónó számára a megnyugvás, a kiengesztelődés, a bűntől való szabadulás és a béke húsvéti örömét árassza magából!” (Püspökkari Körlevél 9— 10. p.) — ,,A bűnbocsánat szentségének új rendje javasolja, hogy a gyónásban legyen igei rész — hogy a gyónás közben olvassunk fel a Szentírásból, vagy emlékeztessünk a Szentírás egy-egy gondolatára ... Ha a futószalagon végzett mechanikus feloldozások légkörében gondolkodunk, úgy ezt a javaslatot élettől elszakadtnak kell bélyegeznünk, de ha a gyónás valóban az állandó megtérésnek és egyúttal a lelkivezetésnek is legtermészetesebb helye számunkra, úgy Isten Igéjének eleven alkalmazása magától értetődő" (Tomka: Gyak. Teol. 201. o.). — Aki próbálta, az bizonyára velem együtt elmondhatja, hogy erre semmi időt se szabad sajnálni. Számtalanszor átéltem, amikor egy-egy gyónó vallomását hallgatva arra gondoltam, hogy sokszorosan összetett problémájához még csak hozzászólni sem tudok, miként tudnék tehát biztos eligazítást adni? Ilyenkor épp az írás szavait ízlelgetve találtuk meg együtt a megoldást. Tapasztaltam azt is, hogy mennyit segíthet a nehéz gyónóknak, pontosabban: a nehezen gyónóknak a közös bűnbánati áhitat. Adventben és nagyböjtben igyekszünk minden korcsoport számára már elsőáldozó kortól kezdve önálló lelkinapot szervezni, amely során az elcsendesülés, a gondolatok, az együttimádkozás, a közös éneklés mind-mind ráhangol, előkészít a délutáni közös bűnbánattartásra és egyéni szentgyónásra, ami után mindig örvendezve veszünk részt a közös szentmisén és az azt követő agapén. Ez a fajta együttlét, olyanok szívét is megnyitja Isten felé, akik talán maguktól még nem igen merték volna kimondani: „Fölkelek és Atyámhoz megyek ...” — És én magam is, megújulva, a résztvevők hitéből, őszinte megtéréséből, új erőt merítek, velük együtt tudok ünnepelni, pedig olykor-olykor nagyon elfáradok. De ezt a fajta fáradtságot szívemből kívánom mindenkinek! BŰNBÁNATTARTÁS A KÖZÉPKORBAN Az egyház szent és ugyanakkor mi, az egyház tagjai bűnösök vagyunk — a keresztény hit ebben a nagy ellentétben is képes összhangot teremteni. Az ellentét föloldásának lehetősége Jézus tanításában rejlik, aki nagyon jól tudta, mi lakik az emberben. Az isteni Mester kinyilatkoztatott tanítását azonban a különböző korok, részegyházak más és más módon közelítették meg, tették át a gyakorlatba, igyekezve megtalálni az ember testi-lelki valósága számára oly fontos egyensúlyt a bűnbánat külső jelei és a szavakban ki nem fejezhető belső folyamat, a metanoia között. Az őskeresztény gyakorlat általában jobban ismert, mint az ezt követő, nagyjából félévezredre tehető időszak bűnbánattartása, amely a XII. egyetemes, IV. Lateráni zsinaton (1215) fogalmazódott meg napjainkig tartó érvénnyel. Az első évszázadok penitencia-tartása igen szigorú volt, egyszeri, meg nem ismételhető esemény a hívő életében, természetesen csak egészen súlyos bűnök kapcsán. A bűnös a püspöktől büntetést kért (petere paenitentiam), a püspök azt kirótta rá és ő elfogadta (accipere paenitentiam). A liturgikus cselekmény végeztével a vétkes a bűnbánattartók „rendjébe" (ordo vagy status paenitentium) tartozott. A vezeklőknek a bűnbocsánat elnyeréséig az istentiszteleteken külön helyük volt az előcsarnokban; nélkülözték az eucharisztiát, gyászruhát viseltek, ünnepnapokon is térdenállva imádkoztak, a sírásók munkája rájuk hárult. Ezeken kívül egyéb tilalmak sújtották még őket a mindennapi életben: pl. házaséletet nem élhettek, házasságot nem köthettek, jogi ügyletekben nem vehettek részt, nem kereskedhettek. Egyes tilalmak a bűnbocsánat elnyerése után is érvényben maradtak, pl. ami a közhivatal elfogadását illeti. Ezt a kemény követelményeket állító bűnbánattartás-rendszert a nyugati egyház püspökei még sokáig nem kísérelték meg idővel átszervezni, vagy a büntetéseket enyhíteni. A kelta és angolszász monostorokban az V—VI. században egészen más rendszer valósult meg. Ügy tűnik, itt sosem ismerték a fentiekben röviden összefoglalt antik penitencia-tartást, ezért a bűnbánat és a bűnökért végzett elégtétel sajátos módját ők maguk dolgozták ki. Az ir—kelta misszionáriusok révén a VI—VII. századtól kezdve a kontinensen is ezt kezdték átvenni. Rendkívüli szerepe volt ebben Szent Kolumbánnak (+615) és társainak. Ennek terjedése követi a szigetekről jött hittérítők útvonalát: Neustriából és Austrasiából terjedt kelet felé (Luxeuil) a Rajna- vidékig, majd Eszak-ltáliába (Bobbío). Míg az Ibér-félsziget vízigót egyháza hamar megismerte, addig Gallia déli része nem fogadta be. Az új rendszer eleinte tiltakozást váltott ki, amint erről né176
