Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Horváth Lóránt: Gyógyító föloldozás
a lelkipásztor mindig figyelmeztesse gyónóját, hogy az igazi elégtételt Jézus Krisztus vállalta. Bűneinkért mi nem nyújthatunk elégtételt, csupán kifejezzük részvételünket Jézus elégtételében. Jézus isteni hatalmának egyik megnyilvánulása volt a bűnök megbocsátása. Ezt a hatalmat átadta egyházának. A pap is ennek az isteni hatalomnak a nevében adja meg a (eloldozást. A búnbánattartás és közösség. Az ősegyházi bűnbánattartásban az egész közösség részt vett. A közösségnek ma is komoly jelentősége van. Mivel a megtérés nemcsak a bűnnek elhagyását jelenti, hanem egy új életformának fölvételét is, ezért a megtérő számára feltétlenül szükséges egy olyan közösség, ahol megtapasztalja a helyes életformát, ahol nem csak meglátja ezt, hanem részese is lehet. Kisebb közösségek jóval alkalmasabbak erre, ahol a közösség tagjai ismerik egymást, követhetik a másik jó példáját. Nagyon fontos a közösség kegyelmi ereje. A tagok imádkozzanak egymásért, hogy a krisztusi életben mindannyian kitarthassanak. Irodalom: 1. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Bp., 1978. 51. — 2. Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatos könyve. New York, 1978. 37. — 3. Albert Görres—Karl Rahner: Das Böse. Freiburg, 1982. 81. — 4. Anselm Grün: Az ima és önmagunk megismerése. — Erbe und Auftrag 1978. 374—389. 5. — 5. Vö. Anselm Grün: Az ima és önmagunk megismerése. Erbe und Auftrag 54/1978. 374—389. 5. — 6. Marc Oraison: Jesus Christus der Tote, der lebt (német ford.) Main, 1975. 79. — 7. Anselm Grün: Az ima és önmagunk megismerése. Erbe und Auftrag 1978. 374— 389. 5. Horváth Lóránt GYÓGYÍTÓ FÖLOLDOZÁS Amikor napjainkban a gyónás válságáról beszélünk, vagyis arról a fájdalmas tapasztalatról, hogy egyre kevesebben járulnak a bűnbánat szentségéhez, akkor nemcsak a hit, vagy a bűntudat megfogyatkozására kell gondolnunk, hanem a papoknak is fölül kell vizsgálniuk annak a hatalomnak a gyakorlását, amelyet Jézus Krisztustól kaptak a bűnök megbocsátására. Alszeghy Zoltán a gyónásról írt művében (TKK III./7) rámutat arra, hogy milyen helytelen a pap bűnbocsátó hatalmát a szó mai használatában értelmezni, úgy ti., hogy az a mások feletti uralmat jelentené. Inkább képességnek kell felfogni, vagyis hogy megbocsáthat, föloldozhat Jézus megbízásából, rendelkezéséből. „Csak ne kellene gyónni!" — vagyis bűneinket bevallani, — mondják ki egyesek nyíltan a legfőbb akadályt. Ami korábban enyhítésnek számított a bűnbánati fegyelemben, az most a legnagyobb nehézséget jelenti. A bűnbocsánat szentségi gyakorlatának kialakulására, változásaira itt nem akarunk részletesen kitérni. Csak annyit említünk, hogy az első századokban nem a bűnvallomáson volt a hangsúly, nem ez volt nehéz, hanem a penitencia, a vezeklés vállalása, amely hosszantartó, esetleg életreszóló volt. A „paenitentia publica" nem volt nyilvános gyónás, erre nem volt szükség, hiszen a bűn köztudott volt; éppen azért zárták ki a bűnöst a hívók közösségéből, mert megütközést keltett, rontotta az egyház tanúságtevő erejét a nem keresztények előtt. Csak a VI. századtól kezdve vált a penitenciatartás „priváttá", amennyiben a hívő megkaphatta nyomban a föloldozást attól a paptól, akinek megvallotta bűnét és az elégtételt is, amelyet később is elvégezhetett. Lassanként tehát a hangsúly a bűnbevallásra, a gyónásra tevődött át mint a föloldozás legfontosabb feltételére. Amikor a tridenti zsinat a pap feladatát bírói ténykedésnek jelentette ki, arra is rámutatott, hogy ez csak hasonlít, de nem azonos a világi bírósági gyakorlattal, mert a bűnös önmagát vádolja, a pap hivatása pedig nem az elítélés, hanem a felmentés, a bocsánat. Az Ordo Paenitentiae azt teszi a pap feladatává, hogy olyan elégtételt adjon, amely „ne csak a múlt, a bűn jóvátétele legyen, hanem egyben segítse a megtérőt az új életben, és adjon orvoslást gyarlóságra" (18. p.). A „megfelelő" elégtétel kiszabása nehéz dolog, de még nehezebb feladat, — amely azonban a pap hivatásához tartozik —, hogy orvosa, gyógyítója legyen annak, aki vétkeit, gyengeségeit feltárva előtte, bizalommal rábízta magát. Olyan orvos legyen, aki nem csupán megállapítja a bajt, fölirja az orvosságot, hanem egyéniségével, megértésével, szeretetével és szavával is gyógyít. S remélhetőleg ezzel a magatartásával megkönnyíti a bűnbevallás — egyesek számára terhes — kötelességét. így lesz igazában helyettese, képviselője annak a Jézus Krisztusnak, aki isteni hatalmával a testet és a lelket, vagyis az egész embert egyszerre gyógyította. Egy kórházi lelkipásztor sürgette, hogy a teológusok, lelkipásztorok és pszichológusok együtt tárgyaljanak arról, hogyan kell foglalkozni a betegekkel (Josef Mayer-Scheu: Der Heilungs171
