Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Bolberitz Pál: A gyónás nehézségei
Bolberitz Pál Á GYÓNÁS NEHÉZSÉGEI Nem kétséges, hogy gyónni sohasem volt könnyű, hiszen a gyónás „(árasztó keresztség" (a keresztségi ártatlanság visszaszerzése) és „operosa probatio" (kemény próbatétel), amint ezt már a „régiek" is vallották. Ám napjainkban a gyónással kapcsolatban felhozott „nehézségek" még nehezebbé teszik sokak számára a bűnbánat szentségében való részesedés gyakorlatát. Az e témával foglalkozó megfontolások az egyház ún. „belső dialógusához” tartoznak, hiszen a nehézségeket elsősorban nem a „kívülállók" hozzák fel, hanem azok, akik az egyház tagjainak vallják magukat és — állításuk szerint — keresztény életre törekszenek. Kérdés, hogy vajon mily mértékben igazak azok az ellenvetések, melyek a gyónás fölöslegességét hangoztatják, sőt esetleg az egyház szentségi életéből való kiiktatását szorgalmazzák? Milyen megfontolások hozhatják közelebb számunkra a bűnbánat szentségének értékelését és a gyónás keretében való tevékeny gyakorlatát? Nekem nincs bűnöm A gyónással szemben felsorakoztatott érvek sorában legtöbbször az első helyen áll ez a kijelentés: „Nekem nincs szükségem a gyónásra, mivel nincs bűnöm." Anélkül, hogy azonnal elutasítanánk ezt az ellenvetést, amit az, aki mondja, sem vehet egészen komolyan, — vizsgáljuk meg, hogy milyen közgondolkodás húzódik meg e kijelentés tartalma mögött. Egy olyan társadalmi közegben, ahol a „kollektív felelősség" fogalma eltorzult, ahol az adminisztráció útvesztőjében elvész az egyéni felelősség, nem csodálkozhatunk azon, hogy az egyén bűntudata elhomályosul. Márpedig sok hívő ilyen társadalmi közegben nevelődik és él. Neki nincs bűne, bűne csak másnak vagy másoknak van. Am ez a „kivetítés" mégiscsak arra utal, hogy az egyéni bűntudat nem veszett ki egészen az emberekből, hiszen ha a felelősséget másra hárítjuk, akkor ezzel közvetve saját bűntudatunkról is vallunk. A felelősség ugyanis valamiféle egyéni, etikai értelemben vett szabadságot is feltételez. A szabadság és a felelősség pedig olyan etikai kategóriák, melyek az erénnyel és bűnnel vannak kapcsolatban. Az emberek kollektív tudatalattiját manapság át- meg áthatja egy olyan téves bűnfogalom, melyet helytelenül és illetéktelenül vetítenek ki a keresztény üzenet önértelmezésére. Sokan ugyanis a bűnön valamiféle jogi szabálysértést, vagy bűntényt (delictum) értenek, ami a közösség életét szabályozó törvények, illetve jogszabályok megsértését jelenti, mégpedig „kívülről" rábizonyítható módon. Nem kétséges, hogy a bűnnek egy ilyen „külső", jogi arculata is létezik, illetve lehetséges, hogy valamiféle „belső bűn”, morális értelemben vett vétek (peccatum) egyben jogi vétség is legyen. Am nemcsak az a bűn, ami az állami törvények vagy a viselkedési normák (etikett szabályok) megsértését jelenti. Minden „külső bűn" gyökere ugyanis belső eredetű, s ezért morális színezete is van. Belső megfontolás és elhatározás húzódik meg külső tetteink hátterében, s épp a fontolgatás és döntés tárja fel szabadságunkat és felelősségünket, amiről lelkiismeretünk tanúságot tesz. Am hajlamosak vagyunk arra, hogy az így megnyilvánuló szabadságot és felelősséget ne vegyük észre és hajlamainkra s a körülményekre hivatkozva erkölcsi jellegű bűneinket elkendőzzük. így aztán „kifelé" ún. jó emberek vagyunk, tisztes állampolgárok, akik nem szerepelnek a rendőrség „Kék fény" televíziós műsorában, s ezért valóban nincs is mit gyónnunk. Egy korábbi egyházi nevelés és gyakorlat, mely sokat megőrzött az ószövetségi, farizeusi bűnértelmezésből, szintén felelős lehet azért, hogy az átlag tájékozottsággal rendelkező hívő úgy gondolja: az egyház is valamiféle jogi szervezet, mely külső előírásokkal igyekszik híveit fegyelemben tartani; ebben az összefüggésben bűnös az, aki ezeket az egyházi (isteni) parancsokat megszegi. De figyeljük csak, hogy miképpen érvel tovább az így gondolkodó ember: A mai embernek amúgy is túlságosan sok rendszabályhoz kell alkalmazkodnia, ha zavartalanul kíván élni a társadalomban. Mi haszna abból, ha még az egyházi szervezet előírásainak megtartásával is nehezítik életét? Az egyház tehát ne terhelje az emberek egyébként is nehéz életét „tilalomfák" felállításával, s ne zavarja többlet-bűntudattal hívei lelkiismeretét, hanem legyen inkább a mindent „megértés", a szabad szeretet és spontaneitás „humánus" közössége. Az előbbi érvelésből kitűnik, hogy a „nekem nincs bűnöm" morális attitűdje mögött nem csupán eltorzult társadalmi tudat és erkölcsi szemlélet húzódik meg, hanem egyszersmind az egyházról, s annak bűn-bűnbánati felfogásáról vallott téves nézetek is rejtőzködnek. 161
