Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Koncz Lajos: A keresztség teológiája
a többletszolgáltatást tartjuk helyesebbnek, márcsak a lelkipásztorok megbecsülésére is, és arra az elvre támaszkodva, hogy a „többől" mindig van mód a kívánatos redukálásra, egyszerűsítésre. Jórészt ugyanez a meggondolás választatta velünk az anyagcsoportosítás és szerkesztés elméleti, „teologizáló" módszerét, és nem pl. a szentségkiszolgáltatás liturgiájához kapcsolódó gondolatközlést. Ilyenek különben már vannak magyar nyelven, ezért is indokolt talán egy másféle, intellektuális, mégis életszerű megbeszélési modellben feldolgozni az anyagot, nyomatékos figyelemmel a didaktikai szempontokra és célkitűzésekre.1 Arra talán fölösleges is emlékeztetni, hogy micsoda páratlan, elmulaszthatatlan lehetőség a lelkipásztor számára a keresztségi szertartás kapcsán az érintett szülők gyermekváró, majd -fogadó, illetődött lelkiállapota. Főképp az első gyermek megjelenése jelent ilyen bensőséges hangolt- ságot, amikor az élet misztériuma előtti meghatódás és boldogság sok esetben megnyitja vagy kitágítja a fiatalok szívét a végső világnézeti és vallási dolgok készségesebb befogadására is. A beszélgetések érzelmi töltését és hangulatát ez a szituáció alapvetően meghatározza és megadja. Tárgyilag a gyakorlati célra tekintettel választottuk ki a keresztelési oktatáshoz, beszélgetéshez hasznosítható szempontokat, és ezt négy témakörre bontott vázlatban adjuk. Ezek alkotják szorosan a keresztelési beszélgetések anyagát a szülők, keresztszülők szellemi, lelki felkészítésére. De egy kissé elvontabb, alapozó teológiai fejezetet a lelkipásztorok számára még jónak láttunk az anyag elébe illeszteni. 1. Az üdvösség rendje és a keresztség „Üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét és megmentett minket — a Szent- lélekben való újjászületés és megújulás fürdőjében, akit Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által bőségben árasztott reánk" (Tit 3,4—6). Isten tehát leginkább Krisztusban lett megtapasztalhatóvá az emberiség számára. 0 lett a „jele és eszköze" az üdvösségnek (E 1), a kiengesztelődésnek és az Istennel való találkozásnak. Ezért a megtestesült Igét és az egész Krisztus-eseményt — ahogy az ősegyház tanúskodásából ismerjük — minden titok foglalatának és forrásának, ősmisztériumnak mondja a teológia. De más kifejezést is használ. A hittudomány ui. a titokzatos, természetfeletti erőket jelző és létrehozó külső jeleket teológiai műszóval szentségeknek nevezi, latinul szakramentumoknak. A patrisztikus teológia az előbbi görög misztérium szót (mint titokzatos tanítást és rejtett valóságot), s ennek latin fordítását (a mai szakramentum értelmében) egybekapcsolódó tartalommal használja.2 Ezért mindkét értelmet egyesítőn is Krisztus az üdvösség ősszentsége. Az ő szent embersége jele és transzparense a benne testet öltött istenségnek (vő. Jn 14,9), de közvetíti is a maga isteni életét a benne hívőknek. „Benne lakik testileg az istenség egész teljessége, benne lettetek e teljesség részesei." (Kol 2,9.) A megdicsőült Krisztus mint titokzatos test van jelen ma is a világban (1 Kor 12,13; Ef 4,4). Látható intézményként egyháznak ismerjük s nevezzük. Ez az egyház mint Jézus Krisztus s az egész kinyilatkoztatás jelenvalósága a világban — a szakramentalitás teológia elvének további alkalmazásával, és a zsinati okmányok szavaival (pl. E 1,48) — az üdvösség egyetemes szentsége (vagy alapszentség) az emberiség számára.3 Az Egyház-okmány címszava szerint valóban a „nemzetek világossága", fölemelt jel, amely nemcsak hív az üdvösségre, hanem segíti, létre is hozza azt. Az egyház minden lényegi életmegnyilvánulása képes az Istennel, Krisztussal való találkozás megteremtésére: igehirdetése, imái, liturgikus élete, testvéri szolgálatai, gyülekezeteinek szeretetsu- gárzása, szentelményei stb. De Krisztus akaratából kiemelten hét sajátos eszköze, biztos csatornája van a megszentelődésnek és az Úrral való találkozásnak: a hét szentség. Ezek jelszerűségükben az érzékelhetőség bizonyosságával garantálják nekünk a különböző élethelyzetekben, hogy az Isten jósága átölel és ereje támogat minket. Mint a választott népnek egykoron a pusztai vándorlásban a felhő és tűzoszlop, és a Jordánon való átkelésnél a frigyláda szent jele tanúsította, hogy „az élő Isten ott van velük, köztük" (Kiv 13,21; Józs 3,10). E szent jelek, „a szentségek sorában az első helyen áll a keresztség, a lelki élet kapuja. Általa leszünk az egyháznak, Krisztus titokzatos testének a tagja. Amióta az első ember bűne miatt mindenkinek a halál lett az osztályrésze, azóta az Igazság igéje szerint nem léphetünk be a mennyek országába, hacsak újjá nem születtünk vízből és Szentlélekből" (DS 1314). Ezek a szavak, melyek a firenzei egyetemes zsinatról valók, de az Úr Jézus kijelentésére támaszkodnak (Jn 3,5), tömören kifejezik a keresztség jelentőségét. A világba kilépő egyház az első perctől kezdve tudatában volt ennek. Mikor Péter az első pünkösd napján a több ezres tömeg előtt meghirdeti a kereszténység lényegét, a keresztre feszített és feltámadt Krisztust — a szorongó kérdésre „Mit kell tennünk?”, ez a válasza: „Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára." (ApCsel 2,38.) E jelenetnél két dolog feltűnő. A magától értődő biztonság, amellyel Péter rögtöij hitet és megkeresztelkedést követel, továbbá a hallgatók többségének készsége, hogy a keresztséget fölvegye, ami nem is látszik ismeretlen dolognak számukra.4 A vízzel kapcsolatos tisztulási szertartások valóban gyakoriak a vallások történetében, és az ószövetségi zsidóság életében is találkozunk velük (rituális mosakodások, sőt az esszénusoknál és 16
