Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Orosz László - Vértesaljai László: Elvárás és valóság a gyónási gyakorlatban
keresztény életét is (a világban vannak, de igyekeznek nem evilágból eredni; v.ö. Jn 15,18f). — Természetszerűleg érvényes ez morális szempontból is: erkölcsi szemléletmódunk a fennálló szociális környezettel kölcsönhatásban áll. Az első legszembetűnőbb vonása ennek a környezetnek az erkölcsi alaktalansága, amorf jellege. Pontosabban az, hogy sem ilyen, sem olyan. Legegyszerűbben ez az erkölcsi kényszerhelyzeteknél leplezhető le, mikor is könnyen látható a választás előtt álló tanácstalansága: nincs hova, nincs kihez fordulnia segítségért; nincs egy kialakult, elfogadott, többnyire megbecsült értékrend, ezért csak úgy „valahogyan" dönt, bár maga is érzi tette viszonylagosságát. Következménye az ilyen cselekvésnek, hogy miután nem sikerült döntését objektiválni, átérzi saját helyzetének megoldatlanságát és törékenységét. Azt sem érzi, hogy döntése által másvalahová, valakikhez kapcsolódott, akikkel — legalábbis a „morális standard”-et tekintve — azonos nézetű. E hiányérzet az egyedüllét érzését kelti, erkölcsileg a „többit" másnak, szembenállónak véli: a társadalomtól várt, de meg nem kapott önkontrollnak elszigeteltség, pesszimizmus lesznek kísérőjelenségei. További kihatása ennek a jelenségnek a szó devalvációja. Az ember döntésekben megvalósuló léte elsősorban verbálisán, szavakban történik, azaz nem maradhat pusztán mentális jellegű, hanem valós létet igényel, először szóban, majd tettekben. Amit az erkölcsi értékrend hiánya a döntés meghozatalakor problémaként (gondként) elémvetett, azt a kivitelezés első, verbális fázisában a szó át-, pontosabban deformációjával helyrehozható. Hazudunk tehát? A megkerülő válasz: „Hát nem mondjuk ugyan az igazat, de . . .", azaz magyarázkodunk. Végül is mondunk valamit, de nem azt, amit igazán szeretnénk. Közösségi szinten jelentkező hatása ennek a változásnak már a társadalmi tudatalattiba is beoldódik: megszokott, ugyan bosszantó, de azért megtűrt jelenséggé válik. Fáradt, rezignált megállapítás összegzi mindezt: „Hja, a szónak manapság nincsen becsülete." Ebben az egyensúlyi helyzetéből kimozdított erőtérben él a keresztény ember. Természetszerűleg, amikor keresztény gyónási gyakorlata szerint a lelkiismeret önkontrollja alá kerül, világi létéből adott befolyásoltságát viszi magával, egészen a gyóntatószékig. Vajon ezek után elmondható-e, hogy ott, abban a helyzetben tudja-e magát függetleníteni előéletének káros hatásaitól? Joggal föltehető, hogy a szavakkal szembeni bizalmatlansága a kimondott szó — bűnvallomást — igénylő gyónással szemben bizonytalanná teszi. Különösen jelentős ez a hatás annál a rétegnél, amelynek a világban való léte — gyakorta ez a puszta anyagi létre korlátozódik és ezáltal determinálódik — konkrét munkahelyi és munkahely, valamint család közötti szálakon keresztül válik meghatározottá. — önkéntelen, spontán visszahőkölésről van szó egy olyan gát előtt, mely alig-alig körvonalazható és ezért magának a „gátlásosságnak" jelensége nehezen felismerhető. Hasonlóképpen az azt gyógyító eljárás, lelkipásztori terápia is rejtett maradt, mert meg sem születhet. Egyházi háttér A keresztény ember az egyházi közösség tagja, mely közösség a társadalom részét alkotja. A keresztény hitbeli magatartása tehát itt is összefügg az egész társadalommal. Milyen lehetőséget biztosít ez utóbbi az egyén számára, aki igyekszik megvalósítani keresztény létét, azaz azzá lenni, amit az egyéni adottságai és a társadalmi feltételek az isteni kegyelem hátterében, attól indíttatva vagy csak azáltal megengedetten tesznek lehetővé? Krisztusnak az egyház által továbbított hangja újból és újból megérinti az egyes keresztényt, mindig felhívással fordul feléje, mindig a maximumot kínálva és kérve: „Légy krisztusi!" Ennek a modellnek a megvalósítása azonban nehézségekbe ütközik. Egyfelől megoldhatónak látszik saját életfeladata, másfelől azonban korlátokba ütközik. A szolidaritás és a kritika, a felelősség- vállalás és a távolságtartás szembenható elemei ütköznek itt össze és kérnek egészséges megegyezést, amolyan jézusi módon: „Add meg a császárnak, ami a császáré . . .", de úgy, hogy ezt a császári adót már előzetesen motiválja az Isten iránti elkötelezettség. Az út látszólag járhatónak tűnik, ám épp a megvalósítás folyamán mutatkozik meg a helyzet kétértékűségéből adódó konfliktus (vö. Hankiss Ágnes: Kötéltánc, Magvető 1984. 9—29). Az ilyen helyzetben tehát „csak olyan cselekvés lehet autentikus, amelyik a közösség érdekében őrizni próbálja a szituációban rejlő értékeket, megőrzésre értékes elemeket — s ezeket sem szerepekért, sem irracionális elképzelésekért nem kockáztatja —, ugyanakkor azonban eltökélten és önáltatások és kompromisszumok nélkül, az értéktelen, elvetendő elemek megváltoztatására törekszik (i.m. 15.). A keresztény ember esetében a belülről elfogadott hit keresi külső megnyilvánulását, objek- tiválását. Teszi ezt részint „igennel", részint „nemmel". Életében azonban azt tapasztalja, hogy 153
