Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Orosz László - Vértesaljai László: Elvárás és valóság a gyónási gyakorlatban
Krisztus parancsolta nekünk, hogy utolsó leheletünkig folytassuk a megtérést. Mert ha nem volna bűnbánat, senki se üdvözülne". — Szíriái Szent Izsák pedig így tanít: „A nap 24 órájának minden egyes pillanatában állandóan szükségünk van a megtérésre, bűnbánatra'' (50,1). A többszöri bűnbánat lehetősége csak fokozatosan alakult ki az egyházban. Az üldözések századaiban a montanisták és Novatianus hívei még az elbukott (lapsi) keresztények egyszeri visszatérését is lehetetlennek tartották. A Róma környékén még sokáig uralkodó szektás nézeteket végül Szent Ambrus ,,A bűnbánatról" írt könyvében cáfolta. A milánói püspök a Róm 8,31—34 alapján mutatott rá a rigoristák és Krisztus szemlélete közti kibékíthetetlen ellentétre: „Krisztus tehát megvéd, Novatianus pedig vádol. Krisztus megváltotta az embereket, hogy üdvözülhessenek, emez pedig halálra ítéli őket. Krisztus azt mondja: Az én igám édes, az én terhem könnyű; Novatianus viszont súlyos terhet, kemény igát rak ránk" (I. 14). Keleten a vitákat Nagy Szent Bazil bűnbánatról írt műve zárta le: „Azt akarom, hogy akik már fölvették a keresztséget, ne vétkezzenek. Ha mégis szándékuk ellenére némelyek bűnbe estek, akkor viszont nem azt akarom, amit a bűnbánat megszüntetői . . ." (6.f.). Ilyenkor „be kell vallani a bűnöket azoknak, akikre Isten misztériumainak gondozása van rábízva" (Reg.br.288). — Konstantinápoly „aranyszájú" szónoka pedig a bűnbánatról szóló beszédében már a gyakorlati szempontokat részletezi. „Fogadjuk a bűnbánatot az üdvösség gyógyszereként!" (7,3) „Mert sokféle különböző útja van a bűnbánatnak, hogy ez megkönnyítse üdvözülésünket" (3). A bűnbevallás és a mélységesen átérzett bánat mellett „a harmadik út az alázat" (2,4), a negyedik az alamizsnában megnyilvánuló jócselekedet, ötödik az állhatatos imádság (3,1—4), hatodik pedig „a könnyek kiáradása" (8,1). A kísértések fajtáit jól ismerő konstantinápolyi püspök világosan látta, hogy noha „a bűnbánat legjobb útja a bűnök beismerése" (diab. 2,6), mégis, ezek után is fennmarad a visszaesés veszélye; ezért sűrű imádság közepette le kell szokni például a neheztelésről, a rossz gondolatokról. A jóvátétel követelményét néhány év múlva így fogalmazza meg Ankürai Nílus 3. levelében: „Tettekkel kell végezni a gyónást: böjtöléssel, virrasztással, bőséges alamizsnával ..." A későbbi keleti aszketika egyértelműen tanúskodik arról, hogy a bűnbánat „módjaihoz" az emberi megbocsátás és a kívülről érkező megpróbáltatások türelmes elviselése is hozzátartozik. A gyónást kifejező görög „exomologészisz" szó nemcsak bűnvallomást, hanem kezdettől fogva Isten dicsőségének megváltását is jelentette. Szent Bazil 207. levele szerint „az Úrnak tett vallomás" (exomologészisz) nemcsak az egyenként elmondott „bűnbánat szavait", hanem a zsoltárral kifejezett hálaadást is magába foglalta (32,764 B). így jelenthetett az aszkéták életében a folyton gyakorolt bűnbánat „örömszerző bánatot”. „Kharopoion penthosz”, — így nevezi el a mennybe vezető „Lajtorja" 7. lépcsőfokát Klimakosz Szent János. Az 5. lépcsőfoknál pedig a „hatékony bűnbánat" gyakorlatát az istengyermeki élet felelevenítőjeként mutatja be: „A bűnbánat a keresztség fölelevenítése. A bűnbánat szerződés Istennel egy második életre ... A bűnbánat a remény leánya s a reménytelenség megtagadása. A bűnbánat: kiengesztelódés az Úrral, mégpedig a bűneinkkel ellenkező jó cselekvés révén" (PG 88, 764 BC). A lelki élet mesterei szerint a bűnbánat nem a kiúttalanság élményét, hanem az igazi remény fölcsillanását jelenti. Nem természetes énünk meggyűlölését, hanem Isten képére alkotott igazi önmagunk felfedezését ... „A bűnbánat: elfordulás a bűntől; . . . visszatérés a természetellenestől a természeteshez, a Sátántól Istenhez” (781 BC). A megtérő már nemcsak a múltban vizsgál- gatja természetének elégtelenségeit, hanem Isten szeretetére tekintve fedezi fel igazi természetének távlatait. Nemcsak azt ismeri be, hogy mit mulasztott el, hanem reményteljesen fölismeri azt is, hogy mivé lehet még a jövőben Isten kegyelméből. Ezért mondhatja Szent János ugyanitt: „Boldogabbnak tartom azokat, akik bűnbe esve siratják bukásukat, mint akik nem estek el s nem siratják magukat”. Hiszen Jézus ígérete szerint „Boldogok akik sirnak, mert megvigasztal- tatnak" (parakléthészontai) — azaz elnyerik az igazi vigasztalást és Vigasztalót. Az igazi bűnbánatban ez a „Paraklétosz” támogatja a megtérő keresztényt, s ö ad az emberi léleknek benső bizonyosságot a bűnök bocsánatáról. „Ezért tehát tüstént és szigorúan be kell vallanunk az Úrnak nem szándékos vétkeinket is. Bűnvallomásunkat a szokásos szabály szerint kell elvégeznünk, amíg lelkiismeretünk a szeretet könnyében nem biztosít bennünket ezek bocsánatáról . . . Állandóan vigyáznunk is kell a bűnbánat érzékére, nehogy esetleg lelkiismeretünk becsapja önmagát arra gondolva, hogy már eléggé megvallotta bűneit Istennek. Isten ítélete ugyanis sokkal nagyobb a mi lelkiismeretünknél'' — foglalja össze a lelki élet legvégső „Fejezetét" az V. században Diadokhosz, az épeiroszi Phótiké püspöke. A mai szociális—kulturális háttér Mivel napjainkban gyakran a gyónás kríziséről beszélünk, nincs más út most sem, mint szembenézni az adott helyzettel. A mi adott helyzetünkkel. A keresztény ember konkrét társadalomba illeszkedik, annak normái, elvárásai, lehetőségei, korlátái jelentősen meghatározzák
