Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Orosz László - Vértesaljai László: Elvárás és valóság a gyónási gyakorlatban
Orosz László—Vértesaljai László ELVÁRÁS ÉS VÁLÓSÁG Á GYÓNÁSI GYÁKORLÁTBÁN E tanulmány szerzői fiatal papok — kevés lelkipásztori tapasztalattal. Egyikük szubdiákónus, a másik alig két esztendeje dolgozik káplánként. Közösen írnak egy témáról a gyónás Krisztustól akart, szabadító élményéről. Amíg az első rész az írás és az Atyák hagyománya által jelzett ideális gyónási módozatot szeretné bemutatni, addig a másik rész ennek hátterében a mai gyakorlat nehézségeit tekinti, annak távolabbi okait próbálja elemezni. Teszik azzal a reménynyel, hogy a pont — ellenpont, elvárás — valóság kettőssége a gyónási gyakorlatban segít megkülönböztetni és szétválasztani a szubjektív és objektív problémákat. Bűnbánat a kereszténység első századaiban „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete" Szent Márk összegezése szerint így hangzik: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten Országa. Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!" (1,15) Krisztus követőinek bűnbánata az Ország közelségének örömhíréből (orrásozott. Nem valamilyen nyomasztó bűntudat vagy érzelmi válság indította bűnbánatra az első keresztényeket, hanem az irgalmas Isten közeledésének élménye, az örök élet reményének megtapasztalása. Az első evangélista Jézus nyilvános működésének kezdetén Izajás jövendölésének (9,2) beteljesedésére utal: „A nép, mely sötétségben ült, nagy világosságot látott; világosság támadt azoknak, akik a halál országában és árnyékában ültek” (4,16). Szent Máté szerint ez a ragyogó világosság áll a bűnbánatra (elhívó szó hátterében: „Ettől fogva kezdett Jézus tanítani: Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országai" Mária fia másféle megtérést hirdetett, mint Zakariás fia, a közelgő ítélettel fenyegetőző János. Mindkettejük ajkán egyformán hangzik a bűnbánatra felhívó „metanoeite" szó, mely a szó szoros értelmében teljes szellemi fordulatot, az értelem új irányvételét követeli. Míg azonban a Keresztelő a közelgő ítélettel szembesíti hallgatóit, „a közelgő harag elől" futni igyekvőket, addig Jézus már az irgalom örömhirének távlatai felé fordítja követőinek tekintetét. Ezért a keresztény egyházban a bűnbánat nem is annyira a bűnös múltra irányul, mint inkább a megvilágosodás reményével teljes jövőre. A megtérés átlépést jelent a homályból a világosságba, bepillantást Isten eljövendő Országába, melynek fényei már itt és most felragyognak. Az ókeresztény egyházban a megtérés és bűnbánat elsősorban a megvilágosodás (phótisz- mosz) húsvéti szertartásához kapcsolódott. Aki Krisztus halálának hetében nyilvánosan elfordult a Gonosztól, az a feltámadás éjjelén végleg napkelet (az Igazság Napja) felé térhetett: bűneitől megszabadultan Krisztus új életét élhette. Az apostoli kor után még jó ideig a keresztségi újjászületés jelentette a megtérés egyetlen lehetőségét. Az ősegyház tapasztalata szerint ugyan mindig akadnak a „testvérek" körében is hazugok (5,1), s hamar beférkőznek közéjük kicsapongók, kapzsik, bálványimádók, átkozódók, részegesek vagy rablók (1Kor 5,11), de azt, „aki egyszer már részesült a világosságban, megízlelte az égi ajándékot, megkapta a Szentleiket és megtapasztalta az eljövendő élet erőit, aztán mégis elpártol, lehetetlen újra bűnbánatra indítani" (Zsid 6,4—5). Hermász Pásztora arról tanúskodik, hogy Rómában még a II. szakaszban is komoly problémát jelentett a keresztség utáni „második bűnbánat” lehetőségének kizárása. Hermász már azt állítja, hogy az Úr eljöveteléig megvan a lehetőség a megtérésre, s a keresztség után elkövetett bűnökre is van bocsánat, de csak egyszeri „A megtérés nagyon értelmes cselekedet, mivel a bűnös felfogja azt, hogy vétkezett, hogy rosszat cselekedett az Ür előtt, szívében felmerül az a tette, amit elkövetett, majd pedig megtér és már soha többé nem tesz rosszat, hanem mindenképpen a jót. . . Tehát a megtérés igen értelmes cselekedet . . . Azoknak, akik ezen napok előtt már meghívást nyertek, megadja az Úr a megtérést" (IV. Parancs, II — III). A megújított bűnbánat és állandósuló megtérés „értelmességét" az egyház későbbi tapasztalata egyre inkább indokolja. Isten embereinek tapasztalata szerint Krisztus világosságához közeledve bűneinek árnyékát is jobban kiveheti az ember. „Mennél közelebb jut valaki Istenhez, annál tisztábban látja, hogy bűnös" (Mt 2). Ennek a belátásnak fényében indul meg az életfogytiglan folytatódó bűnbánat gyakorlata. „Azért jöttem ide, hogy sírjak bűneim miatt" — hangzik a pusztába érkező Milésziosz atya .2. „szállóigéje" (Apophtegmata). A Szketiben lakó Izajás atya már magára az Üdvözítő szavára vezeti vissza a folytonos bűnbánatot: „Urunk Jézus 151
