Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Bánhegyi B. Miksa: Jöjj el Jézus, légy vendégünk
ELET KENYERE Az Ige testté lett . . . közénk jött . . . testvér lett s azután a testté lett Ige keryér lett. Belénk való s mindegyikünknek azt venni kell. ö áll egyformán az élet központjában. A testté lett Ige köztünk lett, közénk jött, de a kenyérré lett Krisztushoz mindegyikünknek életbeli köze van; a kenyeret mindegyiknek külön kell vennie, ennie ... a kenyérnek bennünk kell lenni. Az Ige köztünk, a kenyér bennünk van ... Ez az élet legradikálisabb kapcsolatát jelenti Krisztussal. A lelkek belőle élnek. Amilyen első s radikális szükséglet ez a kenyér, úgy radikális indulattal, erőt s életet meríteni akarással kell azt enni: ízes, gyönyörűséges. Az utolsó vacsorái beszédből világosan Krisztus egyesülni akar velünk ... A szeretet apotheózisát állítja bele a világba; világgá kiáltja, s olyan nyelven, melyet mindenki ért, mint ahogy a kenyeret érti, s az evést, s a legintimebb s életet adó összeköttetést a kenyér és az élet közt . . . Hogy ő mennyire kell a világnak, az eucharisztia mutatja: mint a falat kenyér, úgy kelll Egy folytonos, nélkülözhetetlen erőforrás s eróközlésl Annak az emberiségnek, mely nincs tisztában küldetésével s azzal, hogy mennyire szorul őreá, tudatára hozza: mint a falat kenyér . . . Ebből a szempontból kell mérlegelni, mit jelent a krisztusi szó: En vagyok az égből szállott kenyér . . . az Isten-éhségnek szánt kenyér, ami minden léleknek való, melyet minden egyes keres és kíván, — én vagyok az ... Ez annyit jelent, hogy én vagyok az Isten. Krisztus sehol sem mondja magát oly összefoglaló nyíltsággal Istennek, mint itt. .. . Tekintsük meg a misztériumot, az örök szent titkot az ó földi útjain. Úton van s mindenféle állomásokat tart s mindig ugyanaz marad: a nagy titok, a nagy érthetetlen, aki mégis mindig ingerke- dik velünk. Mi a kereszténységben ennek a titoknak föl séges kinyilatkoztatásait vesszük, melyeket tetszett neki csodálatos történelmi képekben megjeleníteni. Vegyük a legnagyobbat, a kereszténység alapját s velejét, az Úr Jézus Krisztust. O a végtelen s mégis valaki, ő a határtalan meghatározott, ő az örökkévaló tökéletesség kis mag lett, magzat, csecsemő ... I stenem, hát ennyire közel és intim lett és miénk lett! S igy lettünk vérrokonok a Logosz- szal, így jutottunk vérközösségbe vele, s egy életnek s egy történelemnek s egy megszentelt sorsnak nagy világáramába. S minek tette ezt? Mire való e gyermek, ki Isten Fia? A Goethe-i szó itt is beigazul: „Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss". Minden csak szimbólum; ez a gyermek is az; ő pláne a legmélyebb s legkifejezőbb szimbólum. Valóság abban, hogy az Isten tényleg megtestesült, de szimbólum is. Jelzi a páratlan közelséget, a hozzánktartozást, az egybeforradást, a közös természetet, az élet- s a cél s az erő- és örömben való közös részesedést. Jelzi az egész kegyelmi tant, hogy mi is az ő természetének, az isteninek részesei vagyunk, mint ahogy ő a mienkben részes s igaz ember lett. ö egy közülünk; ő is az életáram egy hulláma, az életszövedék egy csomója, olyan, mint mi. De azonkívül még más is: az örök s végtelen Istenség második személye. S erre nézve lesz ó nagy jel; jelzi azt, hogy viszont ebbe az isteni természetbe mi be vagyunk oltva, vagy az belénkl . .. Mi ugyanis azt a végtelen radikális szeretetet, mellyel mi az Úrból valók vagyunk s hozzátartozunk s beléje szakadunk, megérteni nem tudjuk, s azért azt inkább csak jelekben s szimbólumokban vesszük. Az evangélium is mondja: „Ez lesz nektek a jel: találtok egy kisdedet, pólyákba takarva, jászolba fektetve”. Csodás, faszcináló jel, hódító és gyullasztó jel, hogy az Isten gyermek lett, hogy a jászolban fekszik a gyermek, ki Istenfia s emberfia egyben. Itt is mondhatom: „Deus exsta- sim passus est incarnando”. Szó szerint magánkívül lett, önmagából kilépett . . . Szóval jelek! Az egész krisztusi élet a jelzéseknek abba a szakába tartozik, melyről az írás mondja: Lássátok és Ízleljétek meg, mily édes az Úr; hogy az Úr erő, zamat, tűz, öröm. Fogalmak, parabolák, tanok ezt csak jelezni tudják. S mikor aztán felkészült legnagyobb extázisára, a szeretet kigyulladására s önfelemésztődésre; mikor készült oda, ahová mint mondotta, mikor elér, az egész világot magához vonzza; mikor szenvedni készült azon az első zöldcsütörtökön este, szeretetének e legnagyobb extázisa előtt megint egy jelet szerzett, mely megértette velünk, hogy milyen intimen tartozunk mi együvé, mennyire egymásba olvadva, egymásból és egymásért élve. Istent s emberségét adta nekünk kenyerűi; akart bennünk élni s akarta, hogy belőle éljünk ... íme a jel. Nézd a jelet: kenyér. Kenyered vagyok, életed és véred és meleged és heved és enyhülésed és felfrissülésed . . . úgy szeress! Egész valóddal, mert végre is egész valód belőlem van s belém iparkodik. Te úgy tartozol hozzám, mint ahogy tartozik hozzád a véred, szíved dobbanása, a levegő, s lélegzésed, tested melege s vérkeringése . . . oly mélyen, oly gyökeresen, oly egyetlenül s egységesen. Prohászka Ottokár Részletek az ELET KENYERE című művéből 128
