Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Kozma Imre: Emlékezet - hálaadás - lakoma
figyelem. Az adományok felett mondott befejező imádság vezet át a kánonba. Középpontjában annak elbeszélése áll, amit jézus szenvedése előestéjén tett. Ez az elbeszélés az egyház hite szerint a szentmise csúcspontja. A templom néma. Néhány évvel ezelőtt ilyenkor a hívek közül sokan keresztet vetettek és a mellüket verték. Most csak fölnézünk. Van, aki magában Tamás apostol húsvéti szavait ismétli: ,,En Uram, én Isteneml" Megismételhetjük a Kálvárián elhangzott szavakat is: „Valóban Isten Fia volt!” De nem szükséges mondani semmit. Igyekezzünk Jézus Krisztusra gondolni. A kánon legszentebb pillanata az átváltoztatás. Ennek szentsége az egész kánonra kiárad. — A kánon az Úr imájával fejeződik be. Ugyanakkor már az egyesülésre is hangol, amely a szentáldozásban valósul meg. — Ezután néhány imádság következik, majd a mise az utolsó áldással és a gyülekezet elbocsátásával végetér. Ezt az elbocsátó áldást missziónak mondjuk, s különös módon ebből származik az eucharisztia leggyakoribb neve, a szent „mise". EGYÜTT, HOGY EMLÉKEZZÜNK. A mise lényegéből szeretnénk minél többet megragadni. Talán segít az, amit látunk és hallunk. Először is azt látjuk, hogy sokan együtt vannak, együtt vagyunk. Ez nem csak nélkülözhetetlen előfeltétel, hanem lényegi is. Egymás mellett élünk, de lélekben néha nagyon távol egymástól. Összejövünk mindenekelőtt azért, hogy átéljük: bennünket, embereket együtt váltott meg és hívott meg Krisztus. Más szavakkal: a mise nem munkaösszejövetel, hanem ünneplő gyülekezet, újra egyesülés, közösség. Krisztus a házigazda, ö, hívott össze bennünket az Atya nevében, ö, aki gyakorta emlegette Isten országát a lakoma képében. Nem véletlen, hogy az eucharisztia igeliturgiával kezdődik. Miközben az igére figyelünk, Isten egyesítő szava nyomán egyre inkább eggyé válunk. Amikor összejövünk a „város tereiről és utcáiról”, nem sok közünk van egymáshoz. Nem ismerjük egymást s talán nem is érdeklődünk egymás iránt. Közömbösek vagyunk. A vezető embert nem érdekli a névtelen ember, a művészt az eladó, a küldöncöt a nyárspolgár, a szomszédot a szomszédja. Sőt az is előfordulhat, hogy a család egyik tagját nem érdekli a másik. Vajon összeforrhat-e egy ilyen „összeverődött" csoport? Osszeforrhat-e egy ilyen helyen, ahol mindenki megőrzi a távolságot? Nem volna helyesebb mindent abbahagyni, hazamenni és ki-ki békésen imádkozna magában? Vagy legalább hagyni, hogy a templomban mindenki csendben imádkozzék? jézus nem ezt akarta. Máté evangéliumának 18. fejezete Krisztus Urunknak több mondását megőrizte az egyházról. Ez az együttélés szabályainak valóságos kincsesbányája. Főbb pontjai: Ki a legnagyobb? Aki olyan, mint a gyermek. — Jaj azoknak, akik másokat megbotránkoztatnak. — Nagyobb öröm egy elveszett, de megtalált juh, mint kilencvenkilenc meglévő. — Mi a helyes magatartás, ha más súlyosan vétkezik ellenem? Meg kell bocsátanom neki, mert az én bűnöm még súlyosabb. — És a fejezet közepén ott találjuk Jézus mondásainak gyöngyét: „. . . ahol ketten, hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Jézus hív bennünket, hogy jöjjünk össze. Nyilvánvaló, hogy ezt leginkább a keresztény templomokban tehetjük. Főképpen ott nyílik lehetőségünk arra, hogy eggyé legyünk. Senki sem tartja különösnek, hogy oltáraink körül a legkülönbözőbb emberek gyűlnek össze: szegények és gazdagok, tanulók és tudós bölcsek, kiszolgálók és kiszolgáltak, fiatalok és öregek, gyerekek és szülők . . . Biztosak lehetünk abban, hogy Jézus színe előtt eltűnik minden különbség. 0 mindannyiunkat az egyetlen Atya gyermekeivé tesz. Az egyházban egyenlők vagyunk, természetesen nem egyformák. Mindannyian meghívást kaptunk, hogy tökéletesedjünk isteni adományként kapott képességeink szerint. AZ EUCHARISZTIA: HALAADAS. A mise középpontjában annak evangéliumi elbeszélése áll, hogy Jézus fogta a kenyeret és hálát adott. A liturgia egyik-másik, ősi időkből megmaradt és még ma is mondott imádságában a hálaadásnak ez az eleme még jobban kidomborodik. Jelenlegi kánonunkban — bár nagyon régi — kétségtelenül sok a kérő és felajánló imádság. Am az újjongó prefáció és sanctus, az utolsóvacsora elbeszélése s az egész imádságos légkör számunkra a misét a magasztalás és hálaadás aktusává teszi. — „Általa, Vele és Benne a Tied Mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké. Amen." Ezért kapta az ünnepi szertartás a „hálaadás" — görögül: eucharisztia — nevet. KÖZÖS ETKEZES. A mise igazi célja a hálaadás, de találunk más elemeket is. Ahol összegyűltünk, megterített asztal vár, a tányéron kenyér, a kehelyben bor. A kánon során ezt halljuk: „Vegyétek és egyétek". S az emberek valóban esznek és isznak. A mise tehát lakoma: Jézus testét vesszük magunkhoz. Ezen a lakomán Krisztus nem csak házigazda, hanem eledel is. Es az eledel Jézus halálára emlékeztet. A megtört kenyér Jézus teste. A külön átváltoztatott bor az O kiontott vére. Az eucharisztia — mint lakoma — arra utal, hogy az Ür táplál bennünket, — egyesit önmagával és egyesít bennünket egymással is. E három szorosan összefügg. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van" (Jn 6,54). Jézus élete, Lelke erősít, éltet és növel 106
