Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 1. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: Az eltávolodókra tekintő lelkipásztorkodás

úki le tud mondani „eleve elképzeléseiről’1, aki át tudja élni a mai ember buktatóit, at megérlelődött az eltávolodottak igazi pasztorálására — írja a tapasztalt lelkipásztor-profesz- szor, Walter Friedberger.12 A jó lelkipászor nem csak értük dolgozik, értük imádkozik, hanem közöttük és velük együtt. A távolállókkal való pasztoráció a plébánia híveinél jóval szélesebb közösség szolgálatát igényli, olykor még átmeneti engedmények árán is. Nem erőszakkal akarja „visszaszerezni" őket, hanem megpróbál velük együtt élni és talán egy távolabbi, de valóságos és élő hitközösséget teremteni. Olyan kapunyitásról van szó, amivel az egyházközség minden munkatársa tanúsítja:

Jézus Krisztus megbízatása szerint az egyház minden ember szolgálatára készen á//_ Ezt az átfogó jellegű pasztorációt nevezzük üdvösség szolgálatnak.

Az üdvösség szolgálata

Az üdvösségszolgálat előkészít a hitre. Az egyház széles körű szolgálatával tesz bizonyságot a világnak Isten megváltó jóságáról, és ezzel felkelti az emberekben a hitünk iránti bizalmat. A megbízatást egyházközségenként a lelkipásztornak és tevékeny munkatársainak kell aprópénzre váltania. Minden munkájuknak végső értelme az, hogy az Istennel való személyes viszonyt (a vallást) valamilyen fokon elősegítse. Ez a viszony lehet közelebbi vagy távolabbi, de mindenesetre a reménységből és szeretetből fakadó életet jelenti, üdvösségszolgálatával az egyház személyes bizalmat kelt, így teszi az egyént alkalmassá a hit kegyelmi befogadására. De ebben a befogadásban is türelemmel meg kell találnunk a fokozatosságot. Egyesekben már kezdetben kialakult a bensőséges istenkapcsolat, mások megmaradnak egy általános igazság és remény állapotában. Vannak, akik mindvégig becsületesen teljesítik hitbeli kötelezettségüket anélkül, hogy valami belső élményük lenne. Sokakban fel-fel villan az isteni hit és szeretet vágya, de végül is az evilági fények jobban vonzzák magukhoz őket. És mindegyikük megfér Isten egyházában. Ma szívesen vallják, hogy a hit szoros függvénye a tudatosságnak (kegyelmi tényezőről alig esik szó!) és így a maguk erejéből akarják kialakítani a ,.döntés egyházát", melynek a nagykorú hit lenne az egyetlen feltétele. Alapvetőleg ez a felfogás helytálló lehet addig, amíg nem vetik el a megkereszteltek „tömeg-egyházát" és nem akarják a „hitben gyengéket" kiszorítani az üdvösségből. Ezzel ugyanis szembekerülnek az evangéliummal, amely a kicsinyeknek és a szegényeknek hirdeti: az üdvösséget.

A lelkipásztornak — mint fentiek mutatják — nagy türelemmel kell elfogadnia és megbecsülnie a vallásosság különféle fokait. „Jól tudjuk — írja Friedberger — hogy a vallásosság szolgálata az egyháznak soha fel nem adható üdvösségszolgálata még akkor is, ha az illető nem jut el a krisztusi keresztáldozat és a húsvéti hit elfogadásához." Ahol ezt az egyre táguló szemléletet nem tudják befogadni és továbbadni, ott az egyházkép véglegesen beszűkül. Ma sokkal szélesebb sugárral kell meghúzni a kört: az egyház híveinek hirdeti Jézus Krisztust, ugyanakkor jó szolgálatot tesz mindenkinek, ha ébren tartja bennük a vallásosság „örök emberi érzését.”

Felkínáljuk a reményt! Az embernek hinnie kell valamiben, hogy tudjon remélni a jövőben. Az Istenbe vetett hit rendkívüli erőt ad ahhoz, hogy felvegye a harcot a gyötrelemmel és a pusztulással A korábban említett ellentmondás: — Az egyház engedelmes tagja legyek-e? — vagy az segítsen engem a sikeres élethez? — itt feloldódik. Mert nemcsak valami általános reményről van szó, ami hozzásegít személyiségünk kibontakoztatásához, hanem arról a reményről, ami az isteni irgalmasság ajándéka, amit az egyház nevében ma II. János Pál kínál fel az emberiségnek:

„Mert amikor Istennek, az .irgalmasság Atyjának' igazsága megjelent Krisztusban (2Kor 1,3), módot adott nekünk, hogy .emberközelbe' szemléljük őt, aki éppen akkor van legközelebb az emberhez, amikor gyötrődik és élete vagy belső méltósága van veszélyeztetve. Ezért az egyháznak és a világnak a jelenlegi helyzetében az emberek egyénenként is, közösségben is saját kezdeményezésük alapján - hogy úgy mondjuk — az eleven hitérzéktől vezetve visszatérnek Isten irgalmához." (Dives in misericordia 9.)

Az isteni remény tehát felszabadít attól a szorongástól, hogy vajon képesek vagyunk-e pusztán saját erőnkből megvalósítani életünket. Isten irgalmas gondviselésébe helyezzük, miközben magunk is mindent megteszünk, ami erőnkből kitelik.13 A remény Istentől felkínált ajándék, ami új mértéket szab az emberi méltóságnak és a sikereknek: „többé már nem az teszi naggyá az életet, amit az ember formál belőle, hanem az, hogy mennyire adja át magát a remény és a szeretet isteni ajándékának.14

A Krisztusba vetett remény az életet szolgálja. Nemcsak az örök élethez, hanem jelen életünkhöz is szükségünk van Jézus Krisztusra. Ez a hit az egyház missz.iós szolgála36