Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Simándi Ágnes: Gondolatok a mozgássérültek pasztorációjához
nul agresszív, mert egész testét érzi gátoltnak, tehetetlennek. Tűrőképességük csökken, kötekedővé, ingerlékennyé válnak. Jó, ha ismerjük ezeket a fázisokat, hiszen a hozzátartozók esetleg tanácstalanok ebben a helyzetben. Előfordulhat, hogy új körülményeivel nem tudják öt a „réginek" elfogadni. Így éppen azok utasítják el, akiktől a legtöbbet várna. Mivel a beteg eleinte sokat van távol otthonról, más kapcsolatai is lazulnak. Az esetleg hetente megjelenő lelkigondozó szerencsés összekötő lehet, mert kezdetben a család is „válság- helyzetben" van. Ez a környezetnek nehéz feladat, így őket kell lelkileg alkalmassá tenni a sérült fogadására. A már említett viselkedési változásokon kívül számoljunk azzal is, hogy a beteg kiszolgáltatottnak érzi magát, ezért bizalmatlan, túlérzékeny, önbizalomhiányban szenved és hajlamos a magányosságba való menekülésre. A folytonos kudarcélmény állapotának érzelmi vetülete a legtöbb negatív érzelem alapja.4 Feldolgozása tehát alapvető leiadat. Kudarca táplálkozhat a már említett környezeti elutasításokból, sőt „gyakran feltűnően megnézik őket, túlzottan sajnálkozóan (csaknem ’lesajnálóan') kezelik őket, vagy türelmetlenek velük, sőt visszaélnek tájékozatlanságukkal. Előfordul, hogy gyermekek és alacsony színvonalú egyének kinevetik, gúnyolják őket".5 Ha a lelkigondozó az ilyen élmények hatására felgyülemlett keserűségtől beszélgetések sorozatán át megszabadítja a sérültet — igen nagy eredményt mondhat magának. A fusztrációs állapot másik következménye a lélelem. Itt élethelyzethez kapcsolódó félelemről van szó, ahol a realitás átcsúszhat irrealitásba, és szorongó állapot alakul ki. Pl. a csúszós út mozgássérült számára veszélyforrás, de az ettől való rettegés neurotikus szorongás ...........a cselekvés sok kellemetlenséggel jár, túl nagynak, nehezen teljesíthetőnek láts zik. Ezzel kapcsolatban állandó szorongó érzés alakulhat ki, mely a világtól való elidegenedéshez vezethet. Más lehetőség, hogy az egyén póttárgyakhoz, narkotikumokhoz menekül".6 A félelem állandósul akkor is, ha a beteget túlzottan féltik, ha állandó aggódás veszi körül, mert ebből helyzetének súlyosságára következtet. Függőségi helyzete erősödik, kiszolgáltatottsága növekszik. Így az élettől való szorongása érthető. Ezzel párhuzamosan növekszik benne biztonságigénye. Életteret szeretne foglalni magának, akár „betegsége ürügyén" is. Konfliktushelyzetben az egészségeseknél is gyakori a betegséggel való elöhoza- kodás. A lélelem feloldásában a lelkigondozó akkor segít, ha a lehetőségekhez mérten igyekszik a mozgássérültet kimozdítani a négy lal közül. Ebben az egyházközség fiataljai sokat segíthetnek. Legyünk azonban elővigyázatosak, mert vannak olyan betegek is, akik siránkozással, sajnáltatással (ami végső soron agresszivitás) „betegségük jogán” akarnak uralkodni másokon. Ilyen embereknél jól megfigyelhető, hogy csak addig szorulnak „feltétlen" segítségre, amíg valaki nem figyelmezteti őket, hogy ők is tehetnek valamit saját érdekükben. Jó, ha figyelmük középpontjába a gyógyító Jézust állítjuk, aki bár megszabadította a betegeket betegségüktől, de cserébe hitük elkötelezését várta. A sérült emberek természetes törekvése, hogy egyéni értékeiket, adottságaikat érvényesítsék. ök is szeretnének valakivé, valamivé válni. Ennek alapfeltétele az egészséges önértékelés, ami az emberi közösségekbe való beilleszkedésüket segíti. Említettük, hogy a környezet idegenként kezelheti a mozgássérültet, akinek problémája (betegsége) nem szüntethető meg. önértékelése tehát kárt szenved, gyakran nincs bizalma ahhoz, hogy legalább megpróbálja környezete szemléletét megváltoztatni. A kisebbrendűségi érzés élményének feldolgozása a legnehezebb, mert az érintettet ez szembesíti közvetlen magával a sérüléssel. Szembe kell néznie, ha tetszik, ha nem, azzal „ilyen vagyok, ez van”. A sérülésből eredő negativ élményeket az emberi psziché természetesen ösztönösen kezdi feldolgozni, ellensúlyozni. A fő cél: a károsodott mindig érezze meg testvérei szeretetéből, hogy szükség van rá, és van olyan leiadat, amit csak ö és senki más nem tad rajta kívül elvégezni. Sohase hagyjuk tehát mozgássérült ismerősünket szellemi és érzelmi vákuumban. A hivő mozgás- sérült sokkal átclőbben vállalhat részt Krisztus keresztjéből (Kol 1,24—27). Hiszen, „ha valaki Mesterével identifikálódva valamiféleképpen a jézusi életformát választja az olcsó vallásoskodással szemben, azt hiszem, valamit megértett a kereszténység lényegéből" — írja Gyökössy Endre.7 Vonatkozik ez a lelkigondozóra is: mindenkinek saját élethelyzetében kell hitét megélnie. Jegyzetek: 1. H. E. Richter: A peremhelyzetű csoportokkal való szolidaritás kialakítására vonatkozó következtetések és G. M. Teutsch: Az empátia mint tanulási cél. Tankönyvkiadó, 1980. — 2. Szentmártoni Mihály: A személyi érettség felé. Róma, 1978. — 3. Alpár Zsuzsa: A krónikus beteg gyerekek életmódja. Gondolat, 1977. — 4. Ranschburg Jenő: Félelem, harag, agresz- szió. Tankönyvkiadó, 1973. — 5. Illyés Gyuláné: A fejlődésében gátolt (fogyatékos) gyermek. Gondolat, 1977. — 6. Király Ernő: Félelmek és szorongások a lelkiéletben. Kézirat, 1961. — 7. Gyökössy Endre: Bevezetés a paraklétikus lelkigondozásba. Bp., 1983. A. Adler: Emberismeret. Bp., 1943. — X. Léon Dulour: Biblikus teológiai szótár. Róma, 1976.; — Tomka Ferenc: Az evangelizáció. Szent István Társulat, 1982. Simándi Ágnes 61
