Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Simándi Ágnes: Gondolatok a mozgássérültek pasztorációjához
GONDOLATOK A MOZGÁSSÉRÜLTEK PÁSZTÓ RÁCIÓJÁHOZ A hagyomány szerint a római bíró, mielőtt Lőrinc diakónust kivégeztette, felszólította őt, hogy adja ki a templom kincseit. Lőrinc erre elövezette a szegényeket, bénákat és vakokat: ime, ők az egyház „örök kincsei". — Amikor a következőkben a mozgásukban korlátozott emberekről és a velük való foglalkozásról szeretnénk néhány, megfontolásra szánt gondolatot fölvázolni — nem akarjuk azt a látszatot kelteni, mintha a témát ki lehetne szakítani a pasztorál- és erkölcspszichológiából. A betegségben és az esetleg vele járó szenvedésben az ember szembekerül életének egyik legfontosabb egzisztenciális problémájával: érdemes-e így élnie, és ha igen, hogyan? Minden ember szükséget szenved valamiben (mi mind „siketek, bénák, vakok vagyunk"), ugyanakkor: mindannyiunkban megvan az adottság a másokon való segítéshez. Jézus azzal, hogy magára vette szenvedéseinket is, a szenvedésnek megváltó értéket adott. Eggyé, vált velünk, áldozattá lett értünk — ezért a beteg mindig az ö képmása és jele. A szenvedő kiegészíti testében azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik (Kol 1,24). Mivel a szenvedés így része a megváltásnak, a feltámadás örömét is sugározhatja (Fii 4,4). — Más részről Jézus élete és műve arra tanít, hogy az emberszeretet szentségi jellegű, mert „ha szeretjük egymást, Isten bennünk él" (ÍJn 4,12), és aki „őbenne él, annak úgy kell cselekednie, ahogy ö cselekedett" (ÍJn 2,6). A lelkipásztori elvek áttekintése. A lélektan proszociális magatartásnak nevezi azt a törekvést, amikor valaki egy másik ember szorult helyzetét kívánja megszüntetni vagy legalábbis enyhíteni.1 Mivel az ez irányú kutatások mind empirikusak (csak a magatartás folyamatát vizsgálják, de okaira nem kérdeznek rá) — ezért a hivő embernek ebből a szempontból biztos feleletet igyekeznek adni: őt személyesen küldi Krisztus mások segítésére. Vele találkozik minden embertársában (Mt 25,40). Az emberszeretet nemcsak krisztusi parancs, hanem szentségi dimenziót is hordoz: „Aki szeretetben él, Istenben él, és Isten él benne" (1 Jn 4,16). A hívők tehát — és így az egyház egésze is — lássák meg saját szenvedőiket, tudatosítsák magukban, hogy amikor rajtuk segítenek, akkor legalapvetőbb kötelességüket teljesítik. Erre tanítottak az egyház betegekkel foglalkozó „nagy szentjei" is (Páli Szent Vince, Lellisi Szent Kamill, stb.) — Minden szolidáris magatartás csak lejlödési lolyamatban képzelhető el. A sérültek „válsághelyzetben" élnek, sokszor az élet perifériáján. A gondozó és a lelkipásztor mindenekelőtt magában mérje fel, hogy lelkileg (és ez nagyon fontos!) képes-e részt venni életükben, elbirja-e viselni azokat a nehézségeket, amikkel a segítő kapcsolat során szembekerülhet. Hiszen teherbíró kapcsolat csak a segítő fél komoly elkötelezettségével és mély önismeretével jöhet létre. Ennek oka az, hogy a szolidaritás nemcsak tettekben megnyilvánuló együttérzés, hanem a segítő saját igényeinek érvényesítési eszköze is, amivel kitör egyéni elszigeteltségéből. Bizonyos fokon ugyanis a segítés „önérdek", mert a gondozó is kibontakozásra váró személyiség. A szolidáris magatartás kiindulópontja tehát a szorult helyzetben lévők és a segíteni akaró személy helyzeti különbségeinek megtanulása, megértése, értelmezése. Ez csökkenti azt a kezdeti szorongást, ami a gondozóban fellép. A szolidáris kapcsolat pedig csak akkor igazán emberi, ha személyes. Nem lehet ugyanis a gondoskodást távolról, áttételesen, pl. pusztán anyagiakkal pótolni. A személyesség segít a reális célkitűzések meghatározásában, hiszen a rászorulók megkérdezése nélkül (bármennyire is az „ő érdekük"), sohasem szabad semmit sem tervezni számukra, dönteni helyettük! A helytelen döntés nagyon mély sebet ejthet az amúgy is szükséghelyzetben lévő embertársban. Nem biztos, hogy akinek minden érzékszerve ép (testi értelemben), az épen is érzékeli a világot, pusztán mert neki „joga van" állapota miatt a világot „igaznak érzékelni". Ezzel persze nem akarunk szakadékot nyitni a két valóságtapasztalás között; sokkal inkább arra akarjuk a figyelmet felhívni, hogy milyen nehéz egymás helyzetébe beleélnünk magunkat. Itt a segítőnek kell elsősorban türelemmel és odafigyeléssel rendelkeznie. ö felelős a közös élet, a „szövetséges csoport" egészségéért, ahol az említett „érdekek" egyensúlyba jutnak. Mert pl. a fölösleges segítés is lehet sértő. A természetes empátia az együttműködéshez és a fokozatos stabilitás eléréséhez elengedhetetlenül szükséges. Az tehát, hogy kik a legalkalmasabbak a segítő kapcsolatok létrehozására, kik azok, akik vállalhatják — akár az egyház keretein belül — ezt a feladatot — nem lehet egyértelműen meghatározni. A belső indíttatás a proszociális magatartáshoz minden emberben megvan, s a lelkipásztornak munkaköréhez tartozik a nehezen mozgó (sokszor ezek magányos, idős emberek) időnkénti felkeresése. Egy dolog mindenképp irányt adó: ne irreális, a saját élet- lehetőséget meghaladó, nagy terhekkel járó dolgokra vállalkozzunk, hanem a szűk környezetben, egyházközségünkben elkezdett „itt és most" szükséghelyzeteket lássuk meg és orvosoljuk tőlünk telhetőén. Szentmártoni Mihály2 az „embertársra irányuló szabad erkölcsjellemnek” nevezi a hivő személyiség elérendő ideálját. 59
