Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: Az egyházközség diakóniája
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK AZ EGYHÁZKÖZSÉG DIAKÓNIAJA A diakónia helye a pasztorációban A zsinat egyháza újra felfedezte a szociális dimenziót. Mint Lercaro bíboros mondta a zsinaton, újra észre kell vennünk Krisztus jelenlétét a szegényekben, hogy egyéb jelenlétmódját is komolyan tudjuk venni. Üjrafelfedezésről van szó, hiszen már az Újszövetség is ismeri Krisztusnak a szegényekben (éhezőkben-szomjazókban), segítségre szorultakban (vándorokban, mezítelenekben), betegekben, társadalmi igazságtalanságoktól sújtottakban (foglyokban) való rejtett jelenlétét (vő. Mt 25,31—46); ismeri a diakónusoknak az apostolok igehirdetöi-liturgikus munkáját kiegészítő tevékenységét. A patrisztika korában még élénken élt a szentatyákban a ,,szegények eukarisztiájának" (Aranyszájú Szent János) gondolata. Ez a szociális érzékenység azután a későbbiekben fokozatosan elsorvadt, ezért tűnik ma annyira újszerűnek, meghökkentőnek. A II. Vatikáni zsinat tehát a rászorultak segítésére irányuló tevékenységben, a diakóniában az egyház egyik evangéliumi alapértékét ismerte fel újra. Ha a diakónia feladatkörét is komolyan figyelembe akarjuk venni, át kell alakítanunk pasztoráció-fogai munkát.1 A régebbi lelkipásztorkodás célja kizárólag az üdvösség biztosítása, a lélek mentése volt. Ma — az evangéliumnak megfelelően — rá kell jönnünk, hogy a pasztoráció az egész emberről való gondoskodást jelenti. Ami magába foglal lelki, kizárólag vallásos értékek közvetítését is — így épp a Krisztus és egyháza által közvetített üdvösség előmunkálatát, az Isten akarata szerinti életet, az. igehirdetés és a szentségek révén — de feltételezi az embernek a szó teljes értelmében vett emberi kibontakoztatását is, az arra való ösztönzést és annak elősegítését (minden más, az egyházon kívüli, jó szándékú törekvéssel karöltve), hogy mindenki — beleértve a bármilyen szempontból hátrányos helyzetűeket, rászorultakat is — teljes értékű tagja legyen az emberi közösségnek. Itt kap mérhetetlenül fontos szerepet a diakónia, amely az evangélium nyelvén szólva nem más, mint az irgalmasság (testi és lelki) cselekedeteinek állandó gyakorlása. Azaz nem alamizsnálkodás, nem a koldusoknak fölöslegünkből juttatott néhány forint. Nem (sajátos karizmákkal rendelkezőknek fenntartott) „evangéliumi tanács", de még annál is sokkal több, semhogy „kötelességteljesítéssel" letudhatnók. Nem „kiegészítő feladat" vallásos kötelezettségek (ima, templomba járás) mellett, hanem azokhoz hasonlóan keresztény létformánk szerves része. A szeretetszolgálat állandó készség mások segítésére, spontán és többé-kevésbé szervezett vagy épp intézményesített formában egyaránt. — A diakónia vállalása tudati átalakulást követel mind papok, mind világiak részéről. Különösen a tisztségviselők számára tartogat meglepő tanulságot, hogy ti. az egyházban a vezetői poszt nem uralkodást, hanem szolgálatot jelent, Krisztus példája és tanítása értelmében. De mindenki más számára is a szolgálat alapkészségének felfedezését jelenti. Rudolf Pesch szerint a diakóniára való „felkenetésünk" a keresztségben történik. Egy egész élet feladata azután, hogy az embertársban valóban fel tudjuk fedezni a testvért, s hogy gyülekezeteinket (ne csak elvben, de a gyakorlatban) tényleg testvéri közösséggé építsük. Ilyen értelemben a diakónia a közösségi szellem kovásza, de a hit motívumai alapján. — A szeretetszolgálat nem szigetelődhet el a pasztoráció egészén belül. A katekézis, a szentmise, a szentbeszéd maga is tartalmaz a diakónia felé mutató indításokat: a békesség, az egymás közti kiengesz- telödés megvalósítására stb. Végeredményben tehát a pasztorációnak azt a hármas funkcióját kell ma újra egymás mellé, sőt egymással kölcsönhatásba állítanunk, amit az ösegyház így fejezett ki: leitourgia, martyria, diakónia, azaz: szentségek, igehirdetés és szeretetszolgálat. Kölcsönhatásban kell látnunk őket, mert ha a prédikáció vagy a mise nem hat ki a napi cselekvésre, légüres térben mozog, viszont, ha a diakónia nem a lelkiség talajából szívja erejét, „a szociális akció" szintjére süllyed. Lényegében tehát a függőleges és a vízszintes vonatkozás, az Isten- és emberszeretet kölcsönhatásáról van szó. Amint a liturgiának a meghirdetett igazságot kell visszatükröznie (lex orandi est lex credendi), úgy a dia- kóniának is megvallott és megélt hitről kell tanúskodnia, s viszont: a hitnek tettekben kell gyümölcsöznie, különben terméketlen, farizeusi álhittel lenne dolgunk. Az igehirdetés, a 49
