Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Testvéri szeretet - testvéri szolgálat
Sokan keresztelkedhetnek ugyan meg, de valóban kereszténnyé csakis azok lesznek, akik vállalják ezt a testvéri közösséget. Bár minden embert szeretnünk kell, de igazi testvéri sze- retetre elsősorban a Krisztusban testvérré váltak tarthatnak igényt (vö. Gál 6,10: tegyetek jót mindenkivel, de különösen hittestvéreitekkel; vagy lPt 2,17: mindenkit becsüljetek, a testvéri közösséget szeressétek). János kifejezetten a keresztényeknek, azaz a Krisztushoz tartozóknak egymás iránti testvéri szeretetéröl ír, és nem általánosságban az univerzális emberszeretetröl. Az evangélista a keresztény testvéri közösségben élőket buzdítja az egymás iránti őszinte testvéri szeretetre (pl. 2Jn 13). — Jézus tanításában azonban az Isten- és emberszeretet kettős parancsa (Mk 12,28—34. és paralel h.) szétválaszt hatatlanul kapcsolódnak, bár a kettő nem azonos egymással. A zsidó embertársi kapcsolatot túllépve (faji, népi összetartozás, közös hitsorsosság), Jézus kitágítja a törvényt: a felebarát fogalma a velem konkrét módon találkozó emberre, azaz minden emberre, az ellenfélre, sőt az ellenségre is vonatkozik (pl. az irgalmas szamaritánus Lk 10,25—37 esete). Ez Jézus főparancsának konkretizálása. A ,felebarát" a szeretetben hozzám közel álló, az, akit Isten, illetőleg, akit az egyházi élet számomra küld. Ha feléje fordulok, ha segítek rajta, ha elfogadom, ha jót teszek vele — Jézussal és Jézusnak cselekedtem (Mt 25,31 —16). Ezt a gondolatot húzza alá az apokrif Jézus-kijelentés Clemens Alexandrenusnál: „Amikor testvéredet pillantottad meg, Istenedre tekintettél." — Istenszeretetem így ismertető- jegye testvéri szeretetem valódi, őszinte voltának (ÍJn 5,2). De hiszen mit is tudna a keresztény ember testvérének, felebarátjának nyújtani, ha nem szeretné Istenét, és ha nem abban a meggyőződésben élne, hogy Isten szereti őt. Ez több, mint egyszerű — bár esetleg értékes — humanizmus. Olyat kapok és adok tovább, amit e világ, az Istent nem szerető ember nem képes adni. A szeretet tettei, ha Istenben forrásoz- nak, ha így a kegyelem erejéből fakadnak, nem emberi „teljesítmények", még kevésbé csupán „eszközök" vagy emberi szervező munka eredményei. Mindezek az emberi fáradozások (pl. Karitász-szervezet), csak külső formát adhatnak számukra, de sohasem jelentik a lényeget. Akit az Isten elfogadott, annak „gyümölcsöt" kell teremnie. De ugyanakkor azt is tudnia kell, hogy ezek a gyümölcsök következményei, nem feltételei Isten felénk fordulásának. Az embertestvér kérésében, segélykiáltásában is Isten hívó, küldő, „gyümölcsöt érlelő" szava jelentkezik és indít további utamra. Hogy elszakadva önmagámtól — szolgálva testvéremet — megtaláljam öt, és így egyszersmind eljussak igazi önmagamhoz (vö. Mk 8,35). Akik testvérek Jézusban Akik Jézushoz csatlakozva az Isten akaratát teszik, „azok az ő testvéreivé, nővéreivé, anyjává lesznek" (Mk 3,35), azaz új családdá, Jézus családjává válnak. Az ösegyház hűséges maradt a régi, családi-faji kötelékektől felszabadító jézusi tanításhoz; az új, jézusi „családi programot" építette ki, akarta megvalósítani. Az egyes házi-családi közösségek, a kis „házi-családi egyházak" valódi testvéri közösséggé alakulnak át. Minden kisebb-nagyobb városban, ahol keresztények élnek, egyre több család alakul át „háznépével együtt" (rabszolgákkal is!) testvérek közösségévé (vö. pl. ApCsel 12,12; Róm 6,5—23; lKor 16,15—19; Fii 2.). E közösségben tárt kapukra találnak a vendégek is, így lesz minden kis egyház a meghívás egyházává; szeretettel fogadják az átutazókat, továbbá innen rajzanak ki a buzgó hithirdetök, misszionáriusok is. A házi-családi egyházakban a testvériséget egészen konkrét módon élik meg. Amikor Máté a saját, zsidó-keresztény közösségét figyelmezteti: „Ne neveztessétek magatokat rabbinak . . . mert mindannyian testvérek vagytok (Mt 23,8), akkor nemcsak egyfajta „nagyon korai" ekléziológiai lényegmeghatározó tényezőre, fontos egyházi „ismertetőjegyre" mutat rá. E kijelentés mögött a keresztény közösség konkrét gyakorlata áll. Egymást kölcsönösen „testvérként", „nővérként" tekintik, így is szólítják meg. Ami ma csak egyes szerzetesrendekben vagy a papi, püspöki hivatalban szokásos (pap testvérek, püspök testvérek) és csakis beszűkítetten, egymás között, az az ösegyházban spontán egyszerűséggel, egészen természetes volt: a közösség tagjai mind így szólították meg egymást. „Testvérek és nővérek” — a keresztény hitsorsosoknak, a krisztushitben társaknak kölcsönös megnevezése volt. E szóhasználat valójában nem volt új. Ismerte az Ószövetség népe és a qumráni közösség is. Üj volt azonban a szemlélet, ha tetszik: a teológiai alapozás. A Lélek kiáradása valóban testvérré és nővérré avatott mindenkit, akik a Lélekben részesültek. A Lélek minden hívőt Isten gyermekévé, egymás testvérévé avat (vö. Róm 8,14—16; Gál 4,5—7). A testvér elnevezés, megszólítás a fiatal keresztény közösségben nem csupán fellengzős szó, hanem konkrét, sőt követelő valóság is volt. Olvassuk csak el Pál szavait (Fii 9—20). Pál nemcsak használja a „szolgával" kapcsolatban a testvér szót, hanem azonosul is Onezi- mosszal: úgy fogadd őt, amint engem. Bűnét ird az én számlámra ... A kis levél valami 19
