Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kipke Tamás: Akik utat tévesztettek

„megvalósítani magam". Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy fűvel-fával . . . S közben alig maradt vér az ereimben keringő alkoholban.

— Engem többen meg akartak menteni. Igen, H. is, a harmadik férjem. Gyorsan jött a két gyerek, két évre elodázódott az ámokfutás. Istápoltuk a kicsiket, esténként gitároztunk, énekeltünk nekik, úgy éltünk, mint a szent család, már azt hittem, csak rossz álom volt, ami korábban történt velem. Aztán, hogy, hogy nem, leeresztett ez az úszógumi is. Néhányszor botrányosan lerészegedtem a városban meg a munkahelyemen, kószálni kezdtem megint. A férjem átvette tőlem az anyaszerepet, én meg egyre merültem.

— Próbálkoztam persze a magam megmentésével, de Münchausen baronessnek bizonyultam. Reméltem valamit a buddhizmustól, már amennyit egy átlag magyar abból megismerhet magyar nyelven Pesterzsébeten. Két katolikus papot is megkerestem. A kereszténység valami bizonytalan emlékként derengett a zavaros gyerekkorból. Az első pap rendszeres hitoktatásfélében részesített, amit ma tudok a kereszténységről, azt tőle tudom. De egy idő múltán munkálni kezdett bennem valami ördögi, ö beszélt nekem a legszentebb dolgokról, megváltásról, ilyesmiről, én meg nem tudtam elnyomni magamban a cinikus kérdést, hogy „és akkor mi van?"

— A másik pap fiatal volt. Ö először folyton erkölcsről beszélt nekem, mintha nem tudnám, mi volna egy normális asszony, egy rendes anya kötelessége. Aztán valahogy ráérzett arra, hogy velem beszélgetni kell. Sokat jártam hozzá, mindenféléről beszélgettünk, de főleg én; úgy emlékszem, ez nagyon jó hatással volt rám. De hamarosan a szájára vett minket a szükebb körű katolikus közvélemény. Esküszöm, hogy teljesen alaptalanul. Ez a papot rettenetesen zavarta. Tudta, hogy rajtam csak így, ilyen rendhagyó módon lehet esetleg segíteni. Ezt viszont rossz szemmel nézték. Elmaradtam, könnyítettem a helyzetén. Végre egyszer önzetlenül cselekedtem! S ezzel mélyebbre csúsztam, mint valaha. Enni adtam a gyerekeknek, néha még az óvodai dolgokról is megkérdeztem őket. Olykor a férjemmel is sikerült úgy tennünk, mintha beszélgetnénk. De ilyenkor is mintha filmen láttam volna magunkat.

— És egy délelőtt valami kórházi fehérségben ébredtem. Azt mondták, hogy kimosták a gyomromat és életben maradok. Akkor tudtam meg, hogy öngyilkosságot kíséreltem meg.

— Hogy ez a kétszer hat hét mennyit használt itt az intézetben, nem tudom. Most nyu- godtabb vagyok, valamivel talán jobban ismerem magam. De azt még mindig nem tudom, mi után rohanok folyvást, vagy mi elől menekülök . . . Megismertem viszont két olyan gyógyszert, amivel föl tudom dobni magam rövid időre. Ha ezekre rászokom, érzem, végem . . .

2. Dr. F. N., 43 éves állatorvos. — Én annyi szépet hallottam és olvastam arról, hogy a szenvedélybetegek megmenthetők, meggyógyíthat ók! Emlékszik, mennyit beszélgettünk erről a remény, a bizakodás szakaszában? Hát nem sikerült. Nekem nem. Talán a leprások hittek annyira, mint én, akiket Jézus meggyógyitott. S ők érezhették volna olyat, amit én, mikor gyógyultnak hittem magam, és visszaestem. Vagy leprás maradtam. Ma már alig hiszem, hogy egy időre sikerült valóban kigyógyulnom. Néha azt gondolom, az is egy kábulat volt, csak másmilyen . . .

Dr. F. N. megjárta az alkohol poklait. Csonka családban nőtt fel, alföldi nagyvárosban. Édesanyjára a legmelegebb szavakkal emlékszik. — Huszonötévesen került az egyetemre, ekkor szakadt csak ki az otthon féltő—óvó légköréből. A szolid vágóhídi laboránst akkor — mint mondja — „lerohanta az élet". Meglepődött a tanulmányi sikerein, melyek társai üttöl tekintélyt, önmaga előtt pedig önbizalmat szereztek neki. Amolyah vezéregyéniséggé nőtte ki magát hónapok alatt. A tanulás kevés időt igényelt, a társasági élet annál többet: idősebb lévén a többieknél, pótolni akarta mindazt, amit addig elmulasztott.

— Népszerű lettem, bejáratos mindenhová, kényeztettek a nők . . . Egy olyan új önmagamat ismertem meg, amilyen mindig is lenni szerettem volna. Arról álmodoztam, hogy sikeres, nagyvonalú férfi leszek. És az lettem . . . Csak jóval később kezdtem kételkedni ebben . . . Akkoriban egyszerűen csak azt vettem észre, hogy a baráti sörözések, borozások alkalmával én mind gyakrabban teljesen lerészegedtem.

— Aztán az egyik viszonyból házasság lett. Befejeztük az egyetemet, a feleségem is állatorvos volt, s leköltöztünk egy kis községbe. Szerettem a feleségemet a magam módján, de nem tudtam „lehiggadni". Egyik botrányt követte a másik, napokig nem jártam haza. A feleségem tűrt, ameddig tűrhetett. Szelíden kérlelt, hagyjak már fel ezzel a „kakaskodással”, hiszen nem vagyok már húszéves . . . Harmincnégy voltam . . . Aztán fenyegetőzött: elhagy, elválik . . . Akkor megöllek, mondtam, pedig véletlenül teljesen józan voltam . . .

— Égy délután, három napos kimaradás után, egy kollégánkat otthon találtam a feleségemmel. Rajtam, teljesen alaptalanul, valami őrült féltékenység lett úrrá. Ütni kezdtem az illetőt, ö próbált kitérni, lefogni, hiába, aztán visszaütött. Elestem, olyan szerencsétlenül,

58