Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Boda László: A személyi kibontakozás mint életcél
A SZEMÉLYI KIBONTAKOZÁS MINT ÉLETCÉL Korunkban szinte az egész világon igen sok szó esik az emberi személy értékekben való kibontakoztatásának és öntevékeny megvalósításának kérdéseiről. Sokan ebben alapvető életfeladatot, életcélt látnak, sőt úgy tűnik, hogy ennek a szemléletmódnak kiszélesedését tekintetbe kell vennünk. A szekularizált, elvallástalanodó világ a különböző társadalmi formák kereteiben is a világnézetek pluralizmusával, sokszínűségével és változataival kénytelen számolni. S miközben a pluralista világ több oldalról újra fölfedezi az ember életének értelmét, s vele az életcél tisztázásának fontosságát, az egyéni értelmezések közepette is fölfokozott szerepet kap az életcél olyan fölvázolása, amely minden ember számára meggyőző és elfogadható lehet. S az emberi megvalósulás, a személyi értékek kibontakoztatása, amit az „önmegvalósítás" szóval is jelzünk, egyre nagyobb visszhangot kap, már marxista társadalmakban is. A keresztény hit, az erkölcsteológia, sőt az evangelizáció zsinati célkitűzése sem kerülheti ki az állásfoglalást ebben a nagyon időszerű kérdésben. Annál is inkább, mert a II. Vatikánum és az utána következő pápai megnyilatkozások, főként II. János Pál körlevelei (pl. a munkáról vagy a családról) kimondottan hangsúlyozzák az ember személyi értékét és méltóságát, kifejezett életcéllá emelt kibontakoztatását.1 Ehhez hozzátehetjük a modern teológia, katekézis és lelkipásztori élet elméleti és gyakorlati felfedezését, amely az „alulról kiinduló szemléletet" helyezi előtérbe. „Alulról kiindulni” a nagy kérdések megközelítésében pedig annyit jelent, hogy az embert vesszük alapul, világban való létével, belső tapasztalataival, és erre próbáljuk megadni a kinyilatkoztatás válaszát. Amikor tehát a személyi értékekben való kibontakozás, a sokat emlegetett „önmegvalósítás" mint életcél merül föl a pluralista gondolkodású világban, a keresztény teológia feladata nem lehet az, hogy ezt elhallgassa vagy kárhoztassa. Pál apostol módszere sem ez volt. Sokkal inkább arra kell törekednünk, hogy — amennyiben szükséges — vállaljuk az „alulról" való kiindulást, hogy innen startolva jussunk el — mint a repülőgép is — a „magasba”, a természetfölöttihez, a kinyilatkoztatás válaszához. Ha tehát ma már nyíltan beszél a teológia „alulról kiinduló krisztológiáról", miért ne beszélhetnénk éppoly nyiltan az ember életcéljának „alulról kiinduló” megközelítéséről. Az élet értelmét és célját különböző oldalról lehet megvilágítani. De a szekularizált világ legtöbb emberéhez ma már aligha lehetne a régi katekizmus fogalmazásával közelíteni. Mi végett vagyunk a világon? — hangzott a kérdés, és rá a válasz: „Hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljuk, és ezáltal üdvözüljünk". Ez a válasz teológiai igazságot mond ki, de pedagógiailag és lelkipász- torilag kevéssé használható fogalmazásban. Éppen mert túlságosan is „felülről" indul ki. Mert kihagyja a válaszból az emberi kapcsolatokat, a világban való létezést, a személyi kibontakozás küzdelmes iránykeresését. Egyszerűen receptként nyújtja azt, ahová csak az emberi élet zónáján keresztül hatolva, belső igényeink megtapasztalásával lehet eljutni. önmegvalósítás — igen vagy nem? A személy értékekben való kibontakoztatása mint életfeladat és cél ma már világszerte közismert fogalom. A hivő keresztény ember azonban mintha nem értené ezt a fogalmat, sőt gyakori tapasztalat: kifejezetten belső ellenállással reagál a szó puszta hallatára. Mintha valami olyan fogalommal állnánk szemben, ami gyökeresen nem keresztény, ami az önzést, az Istent — és embertársaink rovására önmagunk felé forduló magatartást fejezné ki.2 Amerikától Nyugat-Európáig vitákat kavar ez a szó, mégis bekerült már — a lélektan és a szociológia nyomában — az erkölcsteológia és a pedagógia gyakran használt fogalmai közé.3 — A naiv ellenvetés azzal kezdheti, hogy a Biblia nem „önmegvalósításról", hanem ,,önmegtagadásról'’ beszél. Aki Jézus követésére vállalkozik, annak meg kell tagadnia önmagát, önmagunkat nem megvalósítani kell, hanem odaadni és feláldozni másokért, ezt követeli az etikai altruizmus, az önzést feladó és másokért élő létforma. Mélyebben látva azonban rögtön észrevesszük, hogy ez felületes értelmezés. Észrevesszük, hogy ez ugyanaz, mint ha így fogalmaznánk: nekem nem a magam üdvösségével kell törődnöm, hanem másokéval. Nekem teljesen meg kell feledkeznem önmagámról. Ügy kell élnem, mintha én nem is léteznék. Pedig Pál apostol világosan megmondja, hogy nem lehet mások üdvösségét a magam üdvösségének feladásával szolgálni. így fogalmaz: „Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is" (Fii 2,4). Azt is mondja cselekvése motivációjául: „hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak" (lKor 9,27). A keresztény gondolkodás egyik legmegtévesztőbb kísértése az, hogy a szeretet csúcspontjának tűnik számunkra: föláldozni — ha kell — saját üdvösségünket is, mások üdvösségéért. Ilyent azonban a Szentírás soha nem tanított, a katolikus egyház soha nem vallott, sőt az „érdekmentes szeretet" értelmezésével kapcsolatban kifejezetten elítélte Fénelon püspök 30
