Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Horváth Sándor: Boldogok országa (részletek)
sével tölti el. Világos, hogy Krisztus országán itt tisztán a vitézkedő egyházat értjük, mert a dicsőült szentek boldogságát bizonyítani nem kell, leírni pedig lehetetlen. Arra akarunk most utalni, hogy Krisztus ennek a boldogságnak az előlegezéséről is gondoskodott, és hogy ennek minden híve részesévé lehet, ha igazán élő tagja titokzatos testének. Mert vannak holt és szélütött tagjai is, azok az emberek, akik a halálos bűn állapotában élnek, s emiatt a fő irányítására és mozgatására nem reagálnak. Ha tehát tudni akarod, van-e a földön boldogság és hogy mit tart meg Krisztus ebbeli ígéreteiből, akkor ne ezeket az elhalt, szélütött tagokat kérdezd meg, hanem a kegyelem állapotában levő és a fejjel élő közösséggel összekötött emberekhez fordulj. Boldogságon azt a lelkiállapotot értjük, amelyben nincsenek ki nem elégített vágyaink. A boldogság megnyugvás, a boldogtalanság pedig törtetés, nyugtalanság. Ha tehát van valami dolog, aminek a birtoklását megnyugvásunkhoz föltétlenül szükségesnek tartjuk, akkor boldogtalanok vagyunk, lelkűnkben hiányok vannak, amelyeket el kell tüntetnünk. A boldog ember szívében tehát meg kell lenniök mindama javaknak, amelyekre bármiképpen igényt tart, mert a hiány nyugtalanságot, ez pedig törtetést okoz, s így megállapodásról, a kielégültség állapotáról szó sem lehet. Ezért a földi boldogság minden faja tulajdonképpen csak bizonyos narkotikus állapot, értelmünk tényleges használatának a lekötése, úgyhogy a hiányokra nem vagyunk képesek ráeszmélni. Innen van, hogy mihelyt normálisan használjuk lelkieröinket, megint visszatér a nyugtalanság, boldogtalanság, sőt nemegyszer undor tölt el bennünket előbbi, boldognak vélt állapotunkkal szemben. Innen, van, hogy a földön csak a gyermekek, meg a kiseszűek tudnak boldogok lenni, csak ezek tudják a boldogságot többé-kevésbé tartósan élvezni. Az embert, mint ilyent, igazán boldoggá tehát csak olyan tárgy teheti, amely nemcsak tartósan elégíti ki minden vágyát, hanem az emberi természet beíogadóképességét, kapacitását is annyira kitölti, hogy újabb élvezetre már nem is képes. A tökéletes kielégültség emez állapotát mondjuk boldogságnak. Boldogságunk tárgyát pedig kétféleképpen birtokolhatjuk: valóságban (beatitudo in re) és reményben (beatitudo in spe). Valóságban, ha vele tényleg egyesültünk, ha tehát megismerőképességünk megjeleníti azt lelkűnkben, érzelmeink pedig teljesen átélvezve annak édességét, kielégülnek és örömteljes szeretetben olvadnak föl. A remény boldogsága a valóságosnak elöíze. Amíg ugyanis nincs alapos okunk a cél eléréséhez, addig vágyaink égnek, nyugtalanítanak. Az egyensúlynak nyoma sincs lelkűnkben, sőt még ennek a lehetősége és tényezői is messze vannak tőlünk. Mihelyt azonban alapos inditóokok a biztos elérés reményével töltik el lelkünket, nemcsak bizonyos egyensúly és nyugalom jelentkezik, hanem a valóságos boldogság édességének elöíze is. A boldogság tárgyának szeretete ugyanis megihleti, hatalmába ejti lelkünket, úgyhogy hasonlóvá leszünk hozzá, átalakulunk rája, s az így megjelen bennünk . . . Így van ez az örök boldogságot illetőleg is, ami Istennek minden vágyunkat kielégítő birtoklása, életében való részvétel. A mennyországban valósággal, in re miénk lesz az Isten, ugyanaz az ismeret éltet, ugyanaz a boldogság táplál és nyugtat meg bennünket, mint Istent. A földön is a miénk lehet Isten, s vele együtt élhetjük isteni életét, ha nem is teljes tisztaságában, de legalábbis árnyékában. De már ebből is sokkal nagyobb megnyugvás, kielégülés és édesség árad el egész valónkon, életünk sokkal összhangzóbb és tisztultabb lesz az isteni élet legalacsonyabb fokán is, mint a földiesnek, természetesnek a legmagasabb régióiban. Az Isten reménybeli birtoklása a lóidon (Aquinói Szent Tamás: STh I—II. Qu. 69.). Minden követelmény megvan ehhez a reménybeli boldogsághoz. Isten leghatározottabb ígérete, hogy nekünk adja magát, s részeseivé tesz életének, éppoly határozottsággal biztosítja nekünk a legfőbb jót, mint az eléréséhez szükséges eszközöket. Nem a magunk erejéből kell azt elérnünk, hanem Isten mindenható keze vezet és támogat bennünket, úgyhogy semmi okunk nincs a bizalmatlanságra vagy bizonytalanságra. Azt a kétséget, amit emberi gyöngeségünk tudata meghagyhatna lelkűnkben, messze fölülmúlja és elűzi Isten mindenható segítségének és ígéreteihez való hűségének biztosítása (STh II—II. Qu. 18. a. 4.). Ezen az alapon a szeretet folyton ösztökél bennünket, hogy Isten megismerésébe minél jobban merüljünk el. Ily módon lassankint elhagyjuk az emberi gondolkozásmód kereteit, nem a földi, nem is a természetes, hanem Istennek a kinyilatkoztatásból ismert mennyei és természetfölötti elvei irányítják és éltetik értelmünk működését. Ez aztán átárad cselekedeteinkre is, úgyhogy nem a test és vér uralkodnak rajtunk, hanem mi élünk a testben szellemi, egyenesen isteni életet. A kegyelemtől vezetett értelmi és akarati élet lassankint átvezeti hozzánk Isten életerőit, hogy úgymondjam, fölszívja Isten egyéniségét, nem azt asszimilálva magához, hanem az Isten erőitől való áthasonulást tűrve el, ezeknek az édes, fölemelő kényszere alá hajtva magát. Természetes egyéniségünk mellett igy megjelenik egy másik is, az isteni, a természetfölötti, nem mint az előbbinek az ellensége, vagy tőle különálló életet folytató valóság, hanem mint annak kiegészítője, tökéletesbítője. Istennek a lélekben az ismeret és szeretet által való eme megjelenését mondjuk a Szentháromság lelkűnkben lakásának, inhabitatiónak (STh I. Qu. 8. a. 3. ad 4.). 28
