Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A hit, és az élet célja
Gál Ferenc A HIT, ÉS AZ ÉLET CÉLJA Meg lehet figyelni a mai teológiában azt a módszertani érdekességet, hogy amikor a szerzők az istenhit ellentétéről, az ateizmusról beszélnek, azt a krisztológiához, a Krisztusról szóló fejtegetéshez kapcsolják, nem egyszerűen az Istenről szóló részhez. A módszert az a meggyőződés határozza meg, hogy a hit nem csupán ismeretelméleti kérdés, hanem az egész ember állásfoglalása, mégpedig az élet egész keresztmetszetét illetően. De teljes személyes állásfoglalást csak olyan valakivel szemben lehet kialakítani, aki egészen bemutatkozott, akiről nemcsak azt tudjuk, hogy ki ö, hanem azt is, hogy miért közeledik, mit akar velünk Isten, mint Atya Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, mégpedig egészen, fenntartás nélkül, ö mint Fiú egészen tükrözte az Atyát, de ugyanakkor emberségében azt is megélte és bemutatta, hogy ez az Atya ki az ember számára és mit akar vele. Tehát csak Krisztus ismerete hatalmaz fel arra, hogy Istennel szemben feltegyük az emberi lét egzisztenciális kérdéseit, és a feleletet is csak ott kaphatjuk meg. A KÜLÖNFÉLE ÚJKORI FILOZÓFIÁK a vallásosságot és az istenhitet többnyire azért utasították el, mert az Istenben vagy az istenfogalomban csak a hatalom megszemélyesítését látták, aminek az emberben a függés, a korlátozottság felel meg. Pedig a kinyilatkoztatás Istene úgy mutatkozott meg, mint aki célt, értelmet és tartalmat ad az embernek, s aki a hiten keresztül olyan kapcsolatot hoz létre, amely személyiségüket alakítja. A keresztény vallásban az Isten és az ember kapcsolatának az ősmintája Jézus Krisztus, aki emberi tudatában megéli Isten kilétét és az emberi lét értelmét. Ezért nevezi az apostoli igehirdetés őt „hitünk szerzőjének és bevégzőjének” (Zsid 12,2). Nekünk azt adta tovább, amit ö megélt lelkében, azért a hit és vallásos magatartás mindig őt köteles tanulmányozni, s mindig az ő bensőségéhez kell visszatérnie. AZ EGYHÁZI TANÍTÁS az evangélium alapján mindig úgy beszélt Krisztusról, mint valóságos emberről és valóságos Istenről, akiben a két természet „össze nem keverve, változás nélkül, de elválaszthatatlanul egyesült" (Kalkedoni zsinat), őbenne az Atya örök Fia lett emberré, s emberségének fel kellett emelkednie ennek az örök fiúságnak a színvonalára. Ami benne végbement és amiről az evangélium beszámol, az benne mind emberi élmény, de egyben a természetfölötti világnak, Isten benső életének a megélése. Ha mi ma divatos kifejezéssel a személyiség kibontakozásáról beszélünk, akkor is vehetjük öt mintának és példaképnek. JÉZUS ÉLETÉNEK legjellemzőbb vonása az, hogy úgy akar beszélni és viselkedni, mint az Isten Fia. Az apostolok ezt vették át tőle, és a kereszténységnek ez lett az örömhíre. A názáreti Jézus életében, halálában és feltámadásában igazolódott, hogy az örök Fiú emberré lett és megvilágította az emberi létet: azt, hogy milyen erők hatása alatt állunk, milyen képességek vannak bennünk és hol kell kikötni életünknek. Az evangéliumok tanúsága szerint egész működésén végigvonul a céltudatosság és a küldetéstudat. S ebben nincsenek kételyei, nem ismeri a megtorpanást. Nem a siker reménye vezeti, nem akar hatalmat és dicsőséget, tervét nem alapozza az emberek jóindulatára, hanem meg van győződve az örök isteni elgondolás megvalósulásáról: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én szavaim nem múlnak el" (Mk 13,31). Honnan ez az önbizalom, mire támaszkodik meggyőződése? Ha benne az isteni és az emberi természet össze nem keveredve volt meg, akkor az isteni nem helyettesítette az emberit. Az emberi képességek viszont egészen emberiek maradtak, ezért ö is motívumok alapján tevékenykedett és ösztönző erőkből táplálkozott. A forrás az volt, hogy az Atya kinyilatkoztatta magát neki. Az evangélisták beszámolnak arról, hogy nyilvános működése ünnepi nyitánnyal kezdődik: a Jordánban fogadja János bűnbánati keresztségét, és az Atya hangja elhangzik fölötte: „Ez az én szeretett Fiam.” Márk úgy közli, mint személyes megszólítást: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem" (Mk 1,11). Ez az Atya azután annyira jelen van tudatában, hogy ilyen megnyilatkozással áll elő: „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja" (Mt 11,27). Ebből kiindulva nem nehéz elemezni öntudatát, amely minden hitbeli magatartásnak a mintája. Az Atya nyilatkozata Krisztusnak, az embernek szól, s a tartalma olyan gazdag, mint amilyen az isteni szó gazdag lehet. Kifejezi mindenekelőtt azt, hogy a Teremtő nem tagadja meg teremtményét. Amit alkotott, azt már kezdetben is jónak találta, s ez a teremtés az ember gyarlósága és bűne ellenére is megmarad olyannak, hogy öröme telik benne. Krisztus visszavezeti a teremtést eredeti céljához és rendeltetéséhez. Isten azonban mint Atya szól. Eljött az idő, hogy atyaságát kinyilvánítsa, mert a Fiú azonosította magát földi 20
