Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Rahner, Karl: A mai családi nevelés problémáiról - Kozma Imre: Családpasztoráció és a szentségek
élete! Ezt csak példamutatással lehet megérteni és kívánatossá tenni, szavakkal nem. A gyermek csak a családban élheti át, éspedig abban az életkorban, amikor még teljes mértékben a családban él. ,,A hit, remény, szeretet tapasztalatból fakad. Nem beszélhetünk hitről azzal, aki a szavahihetőséget sohasem élte át, reményről azzal, akit kora ifjúságától kezdve csalódások értek, és nem lehet a jó Istenről prédikálni annak, aki nem ismeri, milyen az, amikor szeretnek valakit. Az ilyen emberből hiányzik az antenna ehhez az üzenethez" (M. Nemetschek). — ,,A kisgyermek vallásos beállítottsága annak alapján jön létre, hogyan él a családja vallásos szempontból. Ez első lépcsőfoka és gyakorlása az önmegvalósításnak, valamint későbbi önálló döntéseinek és minden szónál többet ér" (M. Nemetschek). A keresztény életbe vezetés szükségképpen magába foglalja a gyermekek elvezetését a szentségekhez. Ez, akárcsak a keresztény nevelés általában, a szülök előjoga és feladata. „Azon kell fáradozniuk, hogy gyermekeiket a mindenkori életkornak megfelelő vallásos nevelésben részesítsék és előkészítsék arra, hogy az Oltáriszentséghez és a bérmálás szentségéhez bensőséges lélekkel járuljanak. Továbbá aktívan vegyenek részt az ünnepeken, amivel kifejezik saját meggyőződésüket” (M. Nemetschek). — Napjainkban az a törekvés, hogy a gyermekek elvezetését a szentségekhez áthárítják a szülőkre. Helytelen lenne arra gondolni, hogy azért van ez igy, mivel a papok egyedül nem képesek ellátni ezt a feladatot. Valójában a szülők jogairól és kötelességeiről van szó. A keresztény ember életében minden szentségnek más a szerepe és feladata. Vannak szentségek, amelyekhez életünkben csak egyszer járulhatunk, míg másokhoz többször is. Ebből adódóan más és más módon vesz részt a család az egyes szentségek kiszolgáltatásában. Életünkben csak egyszer járulhatunk a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend szentségéhez. Ezek mindegyike lényegileg meghatározza a bennük részesedő ember keresztény életét. Általuk valami egészen új kezdődik, az ember egész életére visszavonhatatlanul elkötelezi magát. A család szerepe elvitathatatlan e szentségek kiszolgáltatásánál. De még fontosabb elgondolkodni azon, miképpen támogatja a család a gyermeket, míg eljut ezekig a szentségekig, különösen a bérmálás és pappá szentelés esetében. A keresztséghez a gyermeket a család nem hogy elvezeti, de szó szerint elviszi. Ez annak a jele, hogy a gyermeket a család hite viszi el, és e hit alapján részesül a keresztségben. Felvételt nyer a hívők, az egyház közösségébe. Ahogy születésekor a család, mint természetes közösség befogadja, úgy a keresztségben újjászületve a család vallási közösségébe és az egyház közösségébe is felvételt nyer. A családnak feladata lesz gyermekét fokról fokra bevezetni az egyház hívőinek közösségébe. A II. Vatikáni zsinat a következőket mondja ezzel kapcsolatban: „Különösen azoknak a keresztény családoknak, amelyek a házasság szentségének kegyelmével fel vannak ruházva, gyermekeiket kiskoruktól fogva rá kell vezetniük arra, hogy a keresztségben kapott hit szellemében Istent megismerjék, imádják és felebarátaikat szeressék. Hogy mit jelent az egészséges emberi közösség és mit jelent az egyház, azt a gyermekek először ilyen keresztény családokban ismerik meg. Általuk lesznek a világi közösségbe és Isten Országába bevezetve.” — Az egyház közösségébe vezető út tehát a családon keresztül vezet. Ez legkézenfekvőbb a keresztség szentségében, de a többi szentség esetén is érvényes. A szentségekhez járulás előfeltétele az, hogy a gyermek — amennyiben részt vesz a család keresztény életében — bizonyos beállítottságot és tartást nyerjen. Ez talán valamifajta készségként tekinthető, vagy helyesebben a szentségek ,,szelleme"-ként jelölhető meg. — A bérmálás, a kereszteléshez hasonlóan, a család vallási közösségébe való felvételt jelenti. Ennek előfeltétele, hogy a családban elevenen éljen: aki bérmálkozott, feladatot vállalt az egyházban és az egyházért. Ezáltal sikerülni fog keresztény szellemben átlépni a családból szélesebb társadalmi keretek közé. A katolikus szülők életében egyik legszebb esemény, amikor részt vehetnek fiuk pappá szentelésén. A szülök nem vezették gyermeküket a pappá szenteléshez, hanem csak elkísérték, mivel a döntő lépéseket saját magának kellett megtennie. Nem volt azonban számára jelentőség nélküli, miként kisérték végig szülei ezen az úton. Mindenekelőtt megteremtették az előfeltételeket ahhoz, hogy erre az útra lépjen. Mindenki előtt világos, milyen nagy mértékben függ az elhivatottság a család keresztény életétől, a papság megbecsülésétől és a család vallásos beállítottságától. A II. Vatikáni zsinat ezzel kapcsolatban a következőket mondja: „Az apostoli életre nevelésnek már a gyermekkorban kell megkezdődnie. Az apostoli életbe különösen a serdülőket és fiatalkorúakat kell bevezetni, és annak szelleme hassa át őket. A szülők ügye gyermekeiket kiskoruktól fogva képessé tenni arra, hogy Isten minden ember iránti szeretetét mindjobban felismerjék. Fokozatosan, főként példamutatásukkal arra kell tanítani őket, hogy embertársaik anyagi és szellemi ínségével törődjenek. Így váljék az egész család és annak közösségi élete az apostolság iskolájává.” 49
