Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 2. szám - KÖRKÉP - Schmatovich János: Házasság és család az Újszövetségben
HÁZASSÁG ÉS CSALÁD AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN A Szentírás egyáltalán nem tekinthető egyetemes lexikonnak, amelyet egyszerűen felütünk és választ kapunk életünk minden kérdésfelvetésére. Nem elégséges az sem, hogy csak egyszerűen felidézzük és másoljuk a Jézus nyilvános működéséből vett elbeszéléseket vagy az ősegyház magatartásmódját; mindez hamis értelmezési eredményekhez vezetne és túlságosan is egyoldalú gyakorlati következményekkel járna. Mindenekelőtt arra kell törekednünk, hogy megismerjük a bibliai szerző szándékolt mondanivalóját. Csak ezután vonhatjuk le a keresztény élet mai gyakorlatára vonatkozó következtetéseket. E szempontok figyelembevételével próbáljuk a következőkben röviden — a teljesség igénye nélkül — felvázolni a házasság és a család intézményének újszövetségi szemléletét. A kezdeti tökéletesség Jézus nyilvános működése során a házasságról szóló tanítását a felbonthatatlanság és a házas kötelék nélküli élet témája kapcsán mondja el (Mk 10,2—12 par; Mt 19,10—12; vö. 5,31kk.). A házasság intézményét visszavezeti az eredeti tökéletességre, amelyet az emberi bűn elhomályosított. Idézi az egynejűség eszméjét szem előtt tartó jahvista szerző (Kr. e. 950) teológiai reflexióját, miszerint ,,a férfi elhagyja atyját és anyját, feleségével tart és ketten egy test lesznek" (Tér 2,24). Hivatkozik továbbá a későbbi papi szerző (Kr. e. 500) megállapítására: „férfinak és nőnek teremtette őket" (Tér 1,27). Mindkét Írás-bizonyság hátteret ad Jézus összefoglaló és radikális állásfoglalásának: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza" (Mk 10,9 par). Az újszövetségi igehirdetés, nevezetesen az evangéliumok nézőpontja szerint tehát a házassági életközösség nem egyszerűen az emberi élet szükségletéből kifejlődött intézmény, hanem Isten teremtési rendjéhez tartozik. Jézus nemcsak általánosságban vallja a házasság isteni intézményét, hanem minden egyes házasságkötés esetében isteni intézkedést lát (Mk 10,6—8; Mt 19,6—6). A házasságot létre hívó teremtői akaratot már a kétneműség feloldhatatlan tényében is észrevehetjük. A kétneműség isteni rendjén alapul a házasság. A házasság mindig két embernek egy férfinak és egy nőnek találkozása és eggyéválása. A szerelem ennek a két embert egymáshoz kapcsoló, isteni teremtő erőnek és akaratnak a boldog átélése. Az isteni szándék hatékonysága mutatkozik meg abban is, hogy a kétnemüségen alapuló házasságban a férfi és a nő kapcsolata olyan alapvető lesz, hogy fölötte áll minden más emberi kapcsolatnak — még a gyermek—szülő viszonynak is! Az „ember” kilép az öt addig hordozó és védő családi közösségből, hogy egészen szabad legyen a házasság új közössége számára. A Teremtő tervében szerepel az is, hogy a házasságban két ember — teljes emberségükkel — egymás sorsát elfogadva lesznek eggyé- Így kap értelmet a nemiség is, amely testileg fejezi ki két olyan ember egységét, akiket Isten kölcsönös szeretetben egymás segítésére szán. Éppen ezért férfinak és nőnek a nemi közösségben beteljesedő egysége nem esetleges és alkalomszerű, hanem végleges, egész életre szóló egység: „úgyhogy többé nem kettő, hanem egy test” (Mk 10,8). Az a tény, hogy a házasság eredete Isten teremtő tervében van, további elméleti és gyakorlati felismerésekhez vezet. Ha meggondoljuk, hogy az egész teremtés a maga sajátos és alapvető dinamikájával úton van a teljesség felé, akkor ez egészen különös és sajátos módon érvényesül a házasságban is. A házasságot ebben a vonatkozásban az üdvösség jelei közé sorolhatjuk; a házasság az örök Szeretet közlésének történeti és személyes helye. Ez a hitbeli felismerés alátámaszthatja azt, amit az egyház teológiájában és gyakorlatában tanít a házasságról: keresztény értelemben vett házasság — szentség. Ez azt jelenti, hogy már önmagában jelzi és megvalósítja Istennek az ember felé történő szeretetteljes odafordulá- sát A házastársi kapcsolat nagyszerűsége, a személyes partner érdekében, sőt tulajdon személyünknek a Másik szeretetében való feloldódása — mind olyan jelek, amelyek az élő Isten jelenlétére utalnak. Az Isten kezdeményező szeretetével együttműködő hitvesek — minden gyengeségük és tökéletességük ellenére — megtapasztalják, hogy kapcsolatuk egyre jobban erősödik, sorsközösségük szorosabbá válik. Látjuk ugyan a házasság nehézségeit, sok házasság zátonyra is fut, mindez eszünkbe juttathatja, hogy az igazi házasság követelményei felülmúlják a konkrét ember erőit. Ugyanakkor a természet sem jelöl meg semmiféle erőforrást, amely az esendő embernek segítségére jöhetne. Ha viszont a házastársak mégis megajándékozhatják egymást boldogsággal, Isten békéjével, akkor itt számukra és a kívülállók számára is felismerhetővé válik, hogy mindez nem lehet egyedül emberi fáradozásuk és igyekezetük gyümölcse, hanem maga az élő Isten is munkálkodik ebben a közösségben. Az említett isteni működést nem kell (feltétlenül és kizárólag) külső jelekből leolvasnunk, jelenléte a belső, nap mint nap megnyilvánuló hajtóerőben tapasztalható meg. 42
