Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A keresztény ünnep középpontja: a kultikus történés
minden rá utalhat, ha azonban semminek tartják őt az összes létezők között, akkor nem is utalhat rá semmi. Ezért a kultikus történés, amely Istent szimbólumokban akarja megnevezni, csak mindent vagy semmit állíthat: minden lehet Isten szimbóluma, ugyanakkor semminek sem kell azzá lenni. A kultuszban a szimbólumok teszik lehetővé, hogy a hallgatásból beszéd váljék, a „minden vagy semmi -bői tiszta kép alakuljon ki. Az ünneplés kultikus történésének, a szimbólumok beszédének alakítása és megértése nehéz, de nem teljesen lehetetlen a mai időben. A kultikus történésben az ember ma is arra törekszik, hogy Isten előtt az egész világot beszéddé alakítsa, és ott, ahol erre szükség van, maga is beszéddé váljék. Az emberi beszéd eredeti formájában az egész testre kiterjedő történés. Aki a szó eredeti értelmében „beszél ’, az nemcsak beszélőszerveit használja, hanem mozog az egész arca is, s különösen a szeme, amelyben az arc tükröződik. Aki beszél, kezével különböző mozdulatokat végez, arcával és kezével együtt egész testét is mozgatja. Ez mind hozzátartozik a beszéd történéséhez. Ha ennek a teljes történésnek részterületei kikapcsolódnak, akkor a beszéd már nem eredeti állapotában, hanem másodlagos, mesterséges és hiányos formájában jelenik meg. De az ember testi léte, amely teljes egészében a beszédhez tartozik, több a testnél és annak mozdulatainál. A lét, a testet öltött ember ittlétének történése — Heidegger szavával — ,,világban-való-lét’ : egymással-való-lét másokkal, és az egymással-való-létben kapcsolat a világ dolgaival. Aki a szó eredeti értelmében „beszél”, az mindig másokhoz vagy másokkal beszél. A beszéd mindig egy cselekvés összefüggésébe tartozik, amelyben az ember más emberekkel együtt kezébe vesz egy tárgyat és azzal csinál valamit. Másokkal beszélünk, ha egy gépen vagy egy munkadarabon dolgozunk, ha közösen eszünk és iszunk vagy ha sétálni megyünk egymással. Beszélünk akkor is, ha például rámutatunk egy házra, hogy ezzel felhívjuk rá valakinek a figyelmét. Beszélünk akkor is, ha felemeljük poharunkat, ha belerúgunk egy labdába vagy ha bekapcsoljuk az autó fényszóróját. Ezek mind a reális világ cselekvései. A beszéd tehát a szó eredeti és teljes értelmében egyelem az ember világban megtestesült ittlétének összefüggésében. Ezzel az egész életnek is egyik eleme úgy, hogy az életnek ezt az egészét is föl lehet fogni „beszéd '-ként — a szó tágabb értelmében. A beszéd tehát különleges alkalom az élet teljességének megnyilvánulására. A szó szűkebb értelmében a nyelv „beszéde' úgy tartozik ebbe az összefüggésbe, hogy megnyitja és magyarázza azt, amit a cselekvés mond, amit a cselekvés „logos”-ának lehet nevezni. A beszéd szabaddá teszi a cselekvés „logos'-át. De másfelől ez a „logos' is hordozza a beszédet. A kimondott szó így világítja meg a cselekvést, amennyiben a cselekvés szavát szabaddá teszi, és a cselekvés így világítja meg a szót, amennyiben hordozza azt. Mivel a szó átvilágítja a cselekvés „logos ’-át, a beszéd ennek föléje is emelkedhet. Ez történik például az előadásban és még fokozottabb mértékben a versben. De a kimondott szó még az ilyen szabad fölemelkedésben is mindig az egész cselekvésre vonatkozik. S mivel a kimondott szó szabaddá teszi a cselekvés „logos"-át, lehetővé válik a szó és a cselekvés szétválasztása. Az elkülönítésnek ez a lehetősége megfelel minden megnyilvánulás elkülönítő és szétválasztó jellegének. De a különböző síkok ebben a szétválasztásban is egymáshoz rendelve maradnak. Ebben az értelemben tehát a beszéd eredeti teljességéhez tartozik a testben megjelenő ember, aki annyiban van jelen, amennyiben cselekszik. Hozzátartozik továbbá az ember egymással-való-létének nyitottsága és nyilvánossága, mint a beszédcselekvés területe. És végül hozzátartoznak a világ tárgyai is, amelyekkel a beszédcselekvés kiegészül. Ha a beszélő a világ dolgaival való beszélő és cselekvő kapcsolatban megvilágít és értelmez valamit, akkor maguk a tárgyak lesznek szimbólumává vagy jelévé annak, ami az embert mozgatja. Együtt beszélnek. így a beszéd — most már a teljes összefüggést tartva szem előtt — lényege szerint szimbolikus cselekvés. Ha így fogjuk föl a beszédet, világossá válik, hogy milyen módon illeszkedik be a világ dolgai közé. Mivel a világ térben és időben létezik, nem lehet mindent tetszés szerinti időben vagy helyen cselekedni és mondani. A beszédnek mint szimbolikus cselekvésnek szüksége van a helyes időre és a helyes térre, szüksége van a térben és időben létező világnak mint játéktérnek a jól meghatározott rendjére. Széles körben elterjedt modern absztrakció, hogy a beszédet kiemelik ebből az élő összefüggésből. így például az újságban, a televízióban a beszéd jelentős mértékben kiszakítva jelenik meg életbeli összefüggéseiből. De ez az összefüggés szorosan a beszédhez tartozik és újra meg újra jelentkezik, ha a beszéd történését a maga teljességében akarjuk szemlélni. A kultikus beszéd A vallás kultikus megnyilvánulásaiban az ember az egész test igénybevételével cselekszik mind a közösségi egymással-való-létben, mind pedig a tárgyakkal való kapcsolatban. Éppen az Istennel való kapcsolat lényege — ha ennek kifejezésre is kell jutnia — követeli meg a beszéd eredeti formáját, és soha nem elégszik meg hiányos absztrakcióval. Mert ahogy 84
