Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: A szó, az ének, a kép, a mozgás liturgiája
Jár együtt olykor hatalmas szellemmel, de ä szerzővel együtt elporlik a becsvágy is, es megmarad az Isteni Színjáték, a Pieta, a Hamlet, az Éjszakai őrjárat, a H-moll Mise, a Bűn és bűnhődés, a III. Zongoraverseny. Megmarad? Uralkodik, mint egy-egy angyal Isten trónja lépcsőjén. Ezért a tömérdek nélkülözés, lemondás, betegség, hányattatás, szégyen, meghurcoltatás, félreértés, kizsákmányolás, kudarc, megvettetés, szegénység, magány. Ennek dacára az igazi művészi szív mélyén a teremtés elnyomhatatlan öröme munkál, és minden műve az egyetlen, semmiből teremteni képes Istenre mutat. Vajon a művészek nem az igehirdetés legmeginditóbb példáit adják? Vajon a legkiválóbb igehirdetők nem hasonlók-e — lényegben, célban, eltéríthetetlenségben - az alkotókhoz? - Szerintünk a kétfajta megvalló magatartás egy és ugyanaz. Csakhogy nem lehet a dolgot félvállról venni; odaállni az emberek elé és átélni a megszólalás előtti fenyegető pillanatot ugyanolyan kockázat igazában, mint leülni az íratlan papír elé, amelyről arcunkba süt a semmi. Nem lehet a dolgot félvállról vennie az igehirdetőnek: meg kell tanulnia az Ige (igék) tiszteletét, meg kell tisztogatnia, csiszolnia kell a szavait. El kell ámulnia a beszéd, a gondolatközlés, a kifejezés puszta lehetőségén. Szeretnie kell a kigondolt, rendbe szedett és jól kiejtett magyar szavakat. Meg kel! szeresse a kimondott, de talán még jobban a ki nem mondott szavait. És mindenekelőtt legyenek saját szavai, ahogy lehetnek saját állatai és virágai is. Ahogyan a művész élete abban telik el, hogy a mindig elégtelennek ítélt eszközeit tökéletesíti, ugyanúgy a papnak, az igehirdetőnek is fölkészültségén, szellemén, eszközein kell folyton javítgatnia. A művészi igehirdetés stílus is. Nemcsak a választott (nem választékos, hanem kiválasztott) szavak, a pontos, az odaillő, hajlékony és ütőképes szavak teszik a stílust, hanem az is, hogy a belső mélység a külső egyszerűségben fejeződjék ki. A testtartásban éppúgy, mint a mondatok közti türelmes csöndben, a beszédben éppúgy, mint a hallgatásban. Mert a legapróbb belső rezdülésnek is külső megfelelője van. Tehát minden, ami kívül (az arcon, egy kézmozdulatban, a hang dallamában, egy pillantásban, a lassú odafordulás- ban) van, az előbb belül dőlt el. Nem az Ige „árul ei" minket, mi áruljuk el igénket vagy igétlenségünket. Az Ige velünk is azt teszi, ami vele történt: megtestesült, tehát minket is megtestesít. Vállalja személyes sorsunkat, ha mi is vállaljuk őt. De az igét, a szavakat is ki lehet játszani. Nem érdemes; aki magát az igéivel akarja fölmagasztalni, azt az Ige súlyosan megalázza. Erre az irodalomtörténetben is, az egyháztörténelemben is van példa. Az Ige tanúja az idő. Van, akit eltemettet vele, s van, akinek eltemetett múltjából kiásatja a jelen idejét, sőt a jövő idejét is. Vasadi Péter A SZÓ, AZ ÉNEK, A KÉP, A MOZGÁS LITURGIÁJA Veszélyben az Isten-képmás Crispino Valenziano, a palermói teológiai intézet rektora, aki a teológia és az antropológia határkérdéseivel foglalkozik, s jó ismerője mind a nyugati, mind a keléti liturgiának és lelkiségnek, a korunkban végbemenő értékromlás jelképének tekinti az 1945. augusztus 6-án - éppen az Úr színe változása ünnepén — Hirosimára ledobott atombombát (Bild, Kultur und Liturgie, in: Concilium 1980. febr. 135. o.). A bomba azonban nemcsak annak a városnak százezernyi lakosát ölte meg, hanem lerombolta az Isten képmását is - elsősorban a gyilkosokban - az embernek éppen azt az átistenülését taposta lábbal, amit az egyház ezen a napon ünnepel. Ez a modern „képrombolás” nemcsak ott, Hirosimában vagy Nagaszakiban, és nemcsak a háborúk poklában megy végbe. A technikai világ sok más tekintetben is az ember elgépiesedésével, a személy méitóságának kiüresítésé- vel, azaz, teológiailag szólva az emberben rejtőző Isten-képmás elhomályosodásával, sőt kioltásával jár. Az emberi személy leértékelődése óhatatlanul kihat az egyház belső életére is. Mint szintén Valenziano írja, ennek jele a jogi, bürokratikus szemléletű egyháziság, a formalizmusra hajló liturgia; a kép, a hang, a gesztus funkció-jellegűvé válása. A művészeti elemek legjobb esetben csak illusztrálnak, a katekézis elveszítette „műsztagógia”-jellegét. Mérhetetlenül fontos lenne tehát — egyházunk élete, de az egész modern civilizáció védelmében is — újra felfedeznünk az emberi kifejezőeszközök s az ezekhez kapcsolódó művészetek embermentő, sőt Isten-képmás-alakító szerepét, hogy liturgiánk, egyházi közösségünk az emberréválás, a személlyé érlelődés és ezen keresztül az Istennel való találkozás szinterévé legyen. 164
