Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A keresztény ünnep középpontja: a kultikus történés
nel való kapcsolat közvetlenül megtapasztalható. De a történelem megy tovább és a változás nem tartóztatható föl. Először a személyes szükségletek megváltozása teszi érzékelhetővé ezt az átalakulást. Ennek a kultuszra nézve az a következménye, hogy a megváltozott időben a korábbi réginek, tiszteletreméltó ősi képződménynek, esetleg elavultnak tűnik, s létrejön a különbség a kultusz formái, a történelmi idő és az ebben az időben élő ember között. Ezzel megjelenik a szimbólum és a szimbolizált közti különbség is. Ami egykor magától értetődött, most részletes megvilágítást és magyarázatot kíván. Az egyéni szükségletek jól láthatóvá lesznek, s ezek kielégítését a kultusz már nem tartalmazza. így ezeknek a kultusz határterületein vagy a kultusz mellett külön teret rendeznek be, mint ahogy ez a késő középkor és a barokk áhítatgyakorlataiban is jól megfigyelhető. A kultusz ebben a helyzetben magas konzervatív feszültsége miatt még sokáig tiszteletre méltó és tekintélyes lehet. Még sokáig közvetíthet jelentős vallásos erőket, de ekkor már nem mindenki számára magától értetődő. Ebben a folyamatban, melynek során a kultusz felépíti saját ideális önarcképét, a kultusz meghatározott aspektusai nem létezőknek nyilváníttatnak: a nem korrektnek tartott elemek kiküszöbölődnek, más elemek viszont kanonizálódnak és belehelyeződnek egy merev, hierarchikus struktúrába. Ez a folyamat a kultusz elszegényedését eredményezi, ami akkor válik különösen észrevehetővé, amikor a kánonból kizárt elemek fizikailag is eltűnnek. Ily módon a kultusz elveszíti dinamizmusát, mert a rendszerből kiszűrt elemek általában a jövőbeli rendszerek tartalékát alkotják, s mert a rendszer belső elemei és a marginális elemek között meglévő átfedési játék alkotja a kultusz fejlődésének alapját. De amikor az „apokrif '-nek nyilvánított elemeket száműzik a kultusz perifériájára és azok ily módon „nemlétezők' -ké válnak, a kultusznak ez az elszegényedése relatív jellegű is lehet, ha az, ami „apokrif”, újra felfedeződhet és kanonizálódhat. A kultusz ritualizálódásából takadó állandó teszültség az idők folyamán tovább fokozódhat. Elérkezhet a pont, ahol a kultuszt a benne résztvevők már elviselhetetlennek érzékelik. Ez különösen akkor következik be, amikor jelentős változások mennek végbe a történelemben és a társadalomban, amikor az egész emberi önértelmezés addigi alapjait megkérdőjelezik vagy félretolják. Ekkor a kultusz egész rituáléja megbomlik, a szavak és a rítusok a maguk útját járják, s ezzel a kultikus beszéd és cselekvés mintái is alapvető válságba kerülnek. A válság a kultusz egységét és lényegét kérdőjelezi meg. A válságnak kétféle kimenetele lehetséges. Az egyik: az egész kultusz korábbi formáját mint valami teljesen túléltnek vélt dolgot félretolják és az hosszú időre elrejtőzik a szemünk elől. A kultusz ekkor a vallás, a hit és az imádkozás sok lehetőségét magával sodorhatja. Másrészt a válságban a kultusz újjá is születhet, ha egy új, teremtő szintézis jön létre az áthagyományozott dolgok lényege és az új idők követelései között. Ha ez bekövetkezik, akkor a bizonytalanság következik mindazoknak, akik valamilyen módon érdekeltek a kultusz újjászületésében. A bizonytalanság ideje alatt a közösségen belül polarizálódás mehet végbe: egyesek inkább az új felé hajlanak és progresszívek lesznek, mások viszont a régi, még élő lényegének megőrzéséhez ragaszkodnak és konzervatív álláspontot képviselnek. A bizonytalanság következtében a kultuszban addig rejtve maradt vonások, a peremen lévő elemek előtt is új lehetőségek nyílnak, s minden új törekvésnek is lehet funkciója. Mindezek a kísérletek a kor szükségleteit hozzák napvilágra, s miközben az első válogatást végzik, az új elsősorban belőlük tud megszületni. A kultusz szintézise Végezetül vegyük szemügyre az egység fogalmát, amelynek valamilyen módon minden kultuszban és ünnepben érvényre kell jutnia. Ez az egység kettős értelmű: egyrészt a megjelenés sokféleségének az egysége, másrészt a sokféleképpen megjelenőnek és a vallás lényegi bensőségének az egysége. Egység a megjelenés sokféleségében: ez annyit jelent, hogy a kultikus történés elemei differenciáltak és el vannak különítve egymástól. De másfelől ez a sokféle mégis összetartozik, és ennek az összetartozásnak is megtapasztalhatóvá kell lennie a kultuszban. Ezért tehát ügyelni kell arra, hogy a kultusz elemei ne puszta halmazt alkossanak. Csak egy ilyen egységben értelmes jelenség a kultusz, tehát csak ott, ahol érvényre engedi jutni a sokféleség egységét. A kultusz egységének döntő feltétele a legkézzelfoghatóbb megnyilvánulás egysége a leg- elrejtettebb bensóséggel. Ez azt jelenti, hogy a kultusz csak akkor felel meg lényegének, ha teljes egészében transzparens, ha az nyilvánul meg kívül, ami belül valóban él, és ha ez a belső valóság hűen jut kifejezésre a közösség szavainak és mozdulatainak a sokféleségében. A kultusz csak akkor felel meg önmagának, ha a benne résztvevők belső valóságát valódi áhítat tölti el, és az ünnep csak akkor mutatkozhat méltónak a szóban és a cselekvésben, ha ezt a belső összeszedettséget az Istentől megérintett ember csöndje formálja. 87
