Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Schmatovich János: Ünnep és ünneplés a Biblia tanításában
ne dolgozz...!" (MTörv 5,12—15). Ez a vallástörténetileg egyedülálló utasítás Izrael életritmusában bizonyos „kihasználatlan időt” ír elő. Minden hetedik napot annak a Jahve- nak (== Úrnak) kell szentelnie, aki pontosan mint Jahve, azaz mint a világ és az ember felé forduló Isten állt népe elé. Ez az „emberszerető" Isten határozottan óhajtja az ember kiteljesedését. Éppen ezért szabadidőt biztosit mindazoknak, akiket élethelyzetük munkára és szolgálatra kötelez. Izraelben eredetileg a szombat egyáltalán nem volt kultikus előírásokkal teletűzdelt, különleges liturgikus nap. Miként Oz 2,13 és Iz 1,13 szövegeiből kitűnik, a szombat megünneplésének — különösen a fogság (587) előtti időkben — kimondottan ünnepélyes, vidám hangulata volt. Még a szentélyek körül megrendezett ünnepi összejöveteleket is elsősorban az ünnepélyesség jellemezte. Csak a fogság alatt és után működő papi körök adtak a heti szabadnapnak erőteljes vallási színezetet. A papok egyre fokozódó érzékenysége minden „cselekedettel' szemben, magával hozta a szombat rituális szempontból történő körülírását. Ezen túlmenően a papi teológia a szombatot egyre inkább a világmindenséget teremtő és irányító Istennel hozta összefüggésbe (Kiv 20,11; 31,17), ezért Isten a munka és a pihenés ritmusában is felsőbb norma az ember számára. Eszerint az ember „munka- szünete' (Kiv 23,12) nem más, mint Isten „megpihenésének és fellélegzésének" (Kiv 31,17) utánzása, de egyúttal — az Istennel együtt megtett életút végén — az emberre váró örök és teljes megnyugvás előképe is. Az ilyen perspektíva végérvényesen elhárítja annak veszélyét, hogy a szombat kizárólag az erőgyűjtés napja legyen az újabb munkakezdés és a fokozottabb teljesítmény számára. A szombatnak önmagában van értelme. Pontosabban az embernek szombaton, a heti ünnepnapon — Istenhez hasonlóan — önmagára kell reflektálnia, önmagára kell találnia. Ez természetesen nem valósulhat meg a Biblia szellemétől eltávolodott ö-';eresésben, hanem csakis Jahve—Izrael szövetségkapcsolatában, a gazdagító „Másik” felé történő nyitottságban. Az ember tehát csak úgy talál önmagára, ha párbeszédben él Jahvéval és embertársaival. Ebben a kettős ,,TE”-dimenzióban válik az ember egyre inkább emberivé. A szombatnak ez az „embertformáló" szelleme húzódott meg Jézus meglepő, de teljességgel az ószövetségi előzményeken nyugvó szavában: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért" (Mk 2,27), és a szeretet kötelessége előbbre való, mint a munkaszünet fizikai megtartása (Mt 12,5; Lk 13,10—16; 14,1—5). Amikor Jézus szombaton jót tesz, pontosan az Atyját utánozza, aki a teremtést követő nyugalomban is tovább kormányozza a világot és élteti az embereket (Jn 5,17). A kereszténység a beteljesedésből indult el, azért minden vonalon a teljességet kereste. Ez a szemlélet mutatkozott meg — többek között — a heti istentisztelet és munkaszünet idejének megváltoztatásában. A kibontakozó egyházban rövidesen nem a hét vége, hanem a hét kezdete lesz az istentisztelet időpontja. Az apostoli igehirdetés ugyanis kiemelte, hogy Jézus feltámadásával ténylegesen belépett az isteni nyugalomba, sőt megígérte nekünk, hogy ő utána mi is beléphetünk oda (Zsid 4,1—11). Ez lesz majd az igazi szombat, amikor az emberek — Istenhez hasonlóan és részesedve Benne — megpihennek fáradalmaiktól. így lett azután a hét első napja, Jézus feltámadásának napja, a heti ünnepnap az Egyházban, mint az Úr (== Krisztus) napja (ApCsel 20,7; Jel 1,10). Főünnepek: szabadság és kreativitás átélése A Biblia tanításában a „teremtés" és a „megváltás” rendje szorosan összefonódik. Izrael hitében a kozmosz nem más, mint Jahve, az üdvözítő Isten világ és ember felé fordulásának első és hatalmas megnyilatkozása. E hitbeli meggyőződés szerint már a természet ajándékai is az üdvösségszerző Isten adományai. S ezért már a Föld ajándékai is jogcímet adnak az ajándékozó Isten és adományainak hálás megünneplésére. Ez történt az évi főünnepeken is. Ezekre az ünnepekre minden izraelita férfi ajándékkal zarándokolt a szentélyhez, részt vett az áldozatok bemutatásán, énekkel, zeneszóval és korábban tánccal is ünnepelt. Az évi főünnepek tehát elsősorban a választott nép természeti adottságainak talajában gyökereznek. Amikor pedig az évenként visszatérő ünnepek megtartását kapcsolatba hozták a szent történelemmel, azaz a hivő népnek Istenével átélt üdvtörténeti tapasztalataival, akkor ezeket az emléknapokat egyáltalán nem fosztották meg eredeti, kozmikus-természeti gyökereiktől, hanem csupán tartalmilag gazdagították őket. a) Húsvét ünnepe (héber: pesach; arám: pascha). Ez az eredetileg nomád pásztorünnep visszanyúlik a Mózes előtti időkbe. A tavaszi holdtöltekor a pásztorok előkészítették a nyájat a nyári legelőkre. Az indulás előtt nyájuk zsengéjéből családról családra áldozati lakomát rendeztek. Az áldozat vére azonban istenségnek fenntartott „tabu" volt. Ezt a vért a sátor- rudakra kenték, védelmül a démoni befolyások ellen. Az áldozati lakomában pedig közösségre léptek (communio) a termékenységet biztosító istenséggel, aki itt — mint látha78
