Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Az ünneplő ember
séről, feltámadásáról és dicsőségéről, továbbá hálát adunk Istennek, aki minket élő reményre szült újjá Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által” (1 Pt 1,3; II. Vat. zsinat, Liturgia 106). Az apostoli egyház Jézus feltámadásának a napját évenként is ünnepelte, de a vasárnappal ezt a húsvéti örömet állandósítani akarta/ J A húsvét állandósítását azonban nem érthetnénk meg az eukarisztia alapítása nélkül. Jézus az utolsó vacsorán a kenyér és a bor színe alatt jelképekben ránk hagyta áldozati testét és vérét, hogy abban az ő szenvedésének, halálának és feltámadásának emlékét megüljük. Ugyanakkor kifejezzük hitünket az ő második eljövetelében is (1Kor 11,26). Az eukarisztiában a megváltás nem egyszerűen történeti múlt, hanem jelenné válik, mint a mi megváltásunknak és feltámadásunknak a záloga. Ha előbb arról szóltunk, hogy Krisztus számára az ünnepi hangulat az Atya állandó jelenléte volt, akkor ezt alkalmaznunk kell az egyházra és minden hívőre. Az eukarisztia annak a bizonyítéka, hogy Isten, az Atya szerette a világot és egyszülött Fiát adta érte (Jn 3,16). De egyben bizonyítéka annak is, hogy Krisztus szerette övéit és mindvégig szeretni akarta (Jn 13,1). Ami csak vágy volt a pogány misztériumokban, hogy az istenség közel jöjjön hozzájuk, az itt természetfölötti valóság. Erre nincs elevenebb bizonyíték, mint az egyház kétezeréves hite. Az utolsó vacsora emlékét nem lepte be a történelem pora. A hivő közösség Krisztus valóságos jelenlétét hirdeti, ahogy öt az Atya a világnak adta. Ha a szentmise csak Krisztus keresztáldozatának emléke lett volna, akkor nem mondana többet, mint akárhány más történelmi esemény. Az eukarisztiában az a Krisztus van jelen, aki meghalt értünk és feltámadt a megigazulásunkra (Rám 4,25), vagyis aki él, velünk van, és a megváltás misztériumát a mi számunkra hordozza. Ö úgy van köztünk és bennünk, mint a megdicsőülés reménye (Kol 1,27). Az egyházban a húsvét megünneplése és állandósítása után kialakult az egyházi év a maga ünnepeivel, amelyeken keresztül igazában az üdvösség története elevenedik meg. De az üdvösség története csak előzmény és magyarázat a húsvéti misztériumhoz. Hasonlóan ahhoz, hogy a négy evangéliumban is a döntő mondanivaló a szenvedéstörténet és a feltámadásról szóló bizonyságtétel, a többi inkább csak bevezetés. A keresztény ünnepről az igazi mondanivalót csak ezeknek az előrebocsátásával fejthetjük ki. A kereszténység tudja, hogy olyan emléket és olyan misztériumot hordoz, amely az emberi létet emeli fel természetfölötti, szellemi, ünnepi magaslatra, s mindez Krisztus halálából és feltámadásából folyik. Aki megkeresztelkedik, az Krisztust ölti magára (Gál 3,27), aki Krisztusban van, az új teremtmény (2Kor 5,17), az osztozik halálában és feltámadásában (Rám 6,4), ezért meghalt a bűnnek, hogy Istennek éljen. Ha Krisztussal együtt feltámadt, akkor arra legyen gondja, ami ott fönt van (Kol 3,2), s megvan a reménye, hogy egykor gyarló teste is hasonlóvá válik Krisztus megdicsőült testéhez (Fii 3,21). Tehát Krisztus nemcsak tanítást hozott, hanem emberi létünket változtatta meg. Nemcsak úgy ígérte meg az üdvösséget, mint jövőt, hanem úgy adta meg, hogy azt már rejtett módon magunkban hordozzuk. Létünknek tehát van egy ünnepi oldala, amelyet a hitben bármikor tudatosíthatunk. A tudatosítás már ott volt az apostoli igehirdetésben: „örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban; kiragadott minket a sötétség hatalmából és helyet adott szeretett Fia országában ... Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, és hogy általa békítsen ki magával mindent a mennyben és a földön, minthogy ő a kereszten vérével békességet szerzett. Nektek is, akik azelőtt távol jártatok, megszerezte a kiengesztelődést emberi testében a halál árán, hogy szentté, szeplőtelenné és feddhetetlenné tegyen benneteket színe előtt" (Kol 1,12—22). A hitben tehát elérhetjük, tudatosíthatjuk a létnek azt a többletét, amit Krisztus hozott. Valahogyan már ebben is benne van a személyes találkozás Istennel. De az igazi emberi ünnephez ez még kevés. Isten a kinyilatkoztatásban jelképeken keresztül közeledett, s azt akarta, hogy mi is jelképeken keresztül érjük el őt. Jézus Krisztus a megváltás misztériumát állandósította a szentségekben és az eukarisztikus áldozatban. Ezért tartozik hozzá a keresztény ünnephez a szent szertartás, elsősorban a szentmiseáldozat. Az ilyen ünnep nemcsak érzelem és hangulat, hanem az élet gazdagítása. A felvilágosodás kora óta szőnyegen van az a kérdés, hogy az egyház misztériumai valóban természetfölöttiek-e vagy csak a pogány vallások elemeinek az átvétele és továbbfejlesztése. A racionalista vallás- történészek (Bousset, Reizenstein, Loisy) messzemenő párhuzamot véltek találni a kettő között. A kiindulásnál azonban elkövették azt a hibát, hogy a pogány misztériumokat a keresztény vallás fogalmaival írták le, s így természetesen könnyű volt a hasonlóságra rámutatni. Az igazságnak akkor felelünk meg, ha a primitív vallások ünnepeit és szertartásait az ő világképükbe, gondolkodásmódjukba és kultúrájukba állítjuk bele. Katolikus oldalon először Odo Casel foglalkozott a problémával, s ő úgy gondolta, hogy a pogány misztérium előkészület volt o kereszténységre. Az ember ott kifejezte vágyót, transzcendens 70
