Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám
„Boldog a nép, amely ünnepelhet, és arcod fényében járhat, Uram!" Zsolt 88,16 A ,,Holy days" — szent napok — korunkban egyre inkább „holidays '-szé — szabadnapokká, szabadságnapokká válnak. Ezzel a gondolattal fejezi be tanulmányát Allons Auer tübingeni morálteológus (Freizeit als Anliegen des Glaubens, in: Schöpferische Freizeit, Wien J974). E megállapításához még hozzáfűzi: ideje lenne a keresztény emberek figyelmét újra a Tízparancsolat ide vonatkozó előírására felhívni: szenteld meg az Úr napját! Auer írásában az evangélikus lelkészt, H. Asmussent idézi, aki egyik könyvében a 3. parancsolatot igy értelmezi: ez az isteni előírás ma is megköveteli, hogy Istent továbbra is az idő Urának ismerjük el, továbbá, hogy az ünnepnapok újra ünneplő napokká, Istennel összefűző ünnepi órákká váljanak számunkra. Isten ma sem elégszik meg azzal, hogy a még szabadon maradó időnkből néhány órát, esetleg csak percet adjunk számára. Az idő Ura — változatlanul az Isten, aki javunkat akarja, amikor megköveteli, hogy életünket ne csak a munka, esetleg a szórakozással egybe ötvözött munka szürke egyszinűségében töltsük. Nem Isten „nyer rajta", hanem mi gazdagodunk, ha újra valóban szép, megszentelt ünnepnapjaink lesznek. Azok tehát — vallja Asmussen —, akik nemcsak élnek, de vissza is élnek az egyre több szabad idővel, mert abban nem juttatnak semmi időt Isten számára, vétkeznek. Mindazok, akik csakis dolgozni akarnak, legyen bár ez a munka olykor szórakoztató emberi kedvtelés, hobby, és nem hagynak időt az imádságra, — családjukkal, barátaikkal, hittestvéreikkel nem akarnak már ünnepelni, vétkeznek. Azok, akik az élet terhétől megfáradton vonszolják önmagukat, és nem törődnek azzal, hogy szivüket-lelküket ünnepi órákon Istenhez emeljék, vétkeznek. — Azok viszont, akik az ünnepnapokon valamit „visszaadnak" Istennek, helyesen járnak el. Akik megfelelő harmóniát teremtenek az élet munka- és ünnepnapjai között, jól, kiegyensúlyozottan élnek. Azok, akik nem engedik, hogy a munka, a szórakozás- őrület rabszolgaságába jussanak, akik örülni tudnak az Istentől ajándékozott élet szépségének, — az ünneplés „művészetét" is el fogják sajátítani. Az ilyenek lelkűk mélyén ma is tisztelik és szeretik Istent, az idő és örökkévalóság Urát (Einübung im Christentum, Ein Laienbrevier, Hamburg — id. A. Auer). Nem kétséges, az ünneplés és szabad idő ma egyre inkább problematikussá válik. Tu- dunk-e még valóban ünnepelni? Vagy már csak „munkaszüneti napunk", „szabad időnk" van? Esetleg annak a „modern betegségnek' lettünk áldozatává, melyet igy jellemezhetünk: „semmire sincs már időm!" Mint sok mindenben, úgy e vonatkozásban is „átmeneti időket" élünk. Újra át kell formálnunk, az élet rohanása közepette is meghitté kell tennünk ünnepnapjainkat, az ünneplés óráit. Tudunk-e valamit tenni? — A bibliai nézést, szempontokat nem túl nehéz felsorakoztatni. Számunk néhány szerzője el is végzi ezt a munkát. Már nehezebb és igényesebb leiadat előtt állnak a lelkipásztorok: mit tegyenek, mit javasoljanak, hogy a „holy day" valóban szent legyen, megmaradjon az „Úr napjának". Hogy az ünnepnapok továbbra is megőrizzék ősi jelentőségüket és értéküket. Nem kis erőleszitést igényel, hogy a híveket (és önmagunkat) újra rávezessük az ünneplés szépségének feltárására, az ünneplő magatartás „begyakorlására". Hogy újra képesekké váljunk az ünnep során figyelni, odafigyelni, olvasni, imádkozni, játszani és örülni, egy szóval: ünnepelni. Hogy észrevegyük és megláttassuk: a szabad idő modern „megszállottsága", program-hajhászása nem felszabadítja, hanem sajátos rabszolgaságba dönti az embert; hogy az ünneplésre — tartalmi és hangulati vonatkozásokban egyaránt — fel kell készülnünk, arra valóban „szabaddá ' kell tennünk önmagunkat. A TEOLÓGIA jelen száma némi segítséget kíván nyújtani ahhoz, hogy olvasóink előtt egyre világosabban álljon: az ember „nemesi okmányában" nemcsak a munkára küldő teremtői lelszóiitás szerepel, hanem az idő Urának parancsa is — Gondolj rá, hogy az Úr napját megszenteld (vő. Kiv 20,8). Amikor a számunkban közölt írások — kifejezetten vagy benn- loglaltan — erre utalnak, egyszersmind arról sem feledkeznek el, hogy segítségére legyenek mindazoknak, akik mai, munkában és szórakozásban hajszolt életüknek értelmét keresik. Az a keresztény, aki az „örömhírt" már hallotta, bizonyosan talál a közölt írásokban is egy-két gondolatot, melyeket szívesen „ízlelget" szivében-lelkében és oszt meg családtagjaival, barátaival, a reá bízottakkal. Mindenek előtt azért, hogy az „Úr napját" azok is az Istennel és egymással való örömteli találkozásként tudják újra megélni. Hogy megtanuljanak, vagy esetleg újra tudjanak ünnepelni. Szennay András 65
