Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Schuster, Heinz: A világiak kora
mindig sürgetően utalva arra, Hogy mégis csak „ mi mindnyájan" vagyunk az egyház, ,,mi mindnyájan" felelősek vagyunk jövőjéért; mindemellett a régi „klerikális fenntartással" élnek, amely népiesen körülbelül így fejezhető ki: szép és jó, hogy ma a világiak mindenben tevékenykedhetnek, de mégiscsak nagy a különbség a pap és a világiak működése között. A világiak talán jól tudnak emberekkel bánni, szentbeszédeik még érthetőbbek is, mint azelőtt némely plébánosé, hitoktatásuk kissé modern, viszont érdekes — a papot azonban mégsem tudják pótolni. Kétségtelen, hogy a legtöbb világi esetében, akiket ma az egyház ügye érdekei, mélyen gyökerezik a papság és a nép „szakramentális" különbségének tudata, amelyet a szentelés ténye vagy hiánya határoz meg. A klasszikus, szükségképpen klerikális teológia annyira hatásos, hogy ez a szakramentális-klerikális fenntartás nem ütközik nagyobb ellenállásba, legalábbis nem az egyházi gyakorlatban. Könnyen előre látható, hogy csak akkor áll be változás, amikor az a keresztény nemzedék lép szolgálatba, amely hitét és teológiáját világiak közvetítésével kapta. Azokat a kérdéseket, amelyeket ma viszonylag az egyház nyilvánossága elől elfedve, akadémikus falak mögött, vagy esetleg „egyszerű" keresztények kisebb körökben — illő tartózkodással — tárgyalnak, akkor majd nyíltan felteszik és feleletet követelnek. Akkor nem lehet többé valamely problémát olyan módon tabunak nyilvánítani vagy szakramentális-klerikális illetékességgel irányadóként eldönteni, amint az mindeddig történt. A döntő kérdések. Ha a látszat nem csal, a következő kérdések előtt áll majd az egyház: Lehet-e az Evangélium színe előtt, amelyet a keresztényeknek kell, és ők akarnak is továbbadni, igazolni, hogy valamely keresztény közösség az egyházias hitélet lényeges aktusaiból és formáiból csak azért legyen kizárva, mert nincs papja? Meghatározza-e a klasszikus értelemben vett felszentelt pap megléte vagy meg-nem-léte (ami éppen nem a korai kereszténység értelmezése) azt, hogy milyen szentségek milyen helyi-értékkel bírnak? Vajon a jövendő klérus maradéka és munkaereje csak ahhoz lesz szükséges, hogy éppen azoknak a világiaknak rossz lelkiismeretét és teológiai kisebbrendűségi érzését ébren tartsa, akik magukat feltétlenül — ha nem is kérdőjelek nélkül — az Evangélium és az egyház ügyének szolgálatára elkötelezve érzik? Bizalom a világi keresztényekben. Ezzel az előrelátható fejlődéssel szemben nem segít a pusztán defenzív, az utolsó állásokat védő haditerv. Csakis abba a jövőbe vetett bizalom segíthet, amelynek kialakításában magunk is közreműködtünk (akár minden részletét tudatosan akartuk, akár nem), továbbá bizalom azokkal a világi keresztényekkel szemben akiknek kezébe majd egykor — akarva-akaratlan — az Evangélium ügyét bízzák. Mindaz, ami ezen a téren csupán csak felszólításnak tűnhet, számos területen már régen a valóság világához tartozik. Máris fennáll — nemcsak a latin-amerikai országokban! — az a fenntartás nélküli, nem-dogmatikus, bár a kánonjogban nem tartalmazott viszony olyan papok és világiak között, akik közösséget vállalva és kollegálisan (!) állnak a keresztény közösség szolgálatában. Létezik már olyan világi, akit a közösség éppenúgy elfogad, amint korábban a plébánost elfogadta. Vannak már közösségek, akik pontosan tudnák, ki lehetne plébánosuk, de tudják azt is, hogy ilyesmi egyelőre nincs „engedélyezve". Létezik az a hitoktató és az a teológiai tanár, aki a saját pappászentelését nem „lényegesen más jellegű" minősítésként tartja szem előtt. Pontosan csak az a kérdés, hogy saját törvényeink nevében tiltakozunk-e saját jövőnkkel szemben, vagy pedig annak az Evangéliumnak nevében bízunk ebben a jövendőben, amely megszabadított saját törvényeink egyedül-üdvözítő hatalmától. — Ha a világiak nem akarnak mindenről lemondani, ha nem kívánatos, hogy „rezignáltakká" váljanak, akkor nincs más választás számukra. Vagy talán van-e más esély a (Krisztusban) megszentelt keresztények számára? Ford.: T. B. 64
