Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Schuster, Heinz: A világiak kora
Mélységesen fájlalni az unokák vagy gyermekeink állapotát és erről még csak nem is beszélni, — egy fedél alatt élni nem hivő, templomkerülő vagy netán vallásgyűlölő emberekkel, olyanokkal, akik legszentebb törekvéseinket teszik lehetetlenné — sőt nemcsak együtt élni, de jó ebédet főzni nekik és barátságos arccal kiszolgálni őket: nagyon nehéz, keserves feladatnak látszik. Valóban az is — de éppen ez a másik nagy lehetősége a család hivő tagjainak: a keresztviselés és áldozatvállalás. Persze ehhez komoly, erős és mély hit szükséges. Ha maga a pap is gúnyos mosollyal sepri le a beszélgetés mezejéről a „vatikáni valutát", akkor hogyan várhatjuk az egyszerűbb emberektől, hogy felismerjék a „Krisztussal együtt keresztre feszíttettem"-állapotnak a hatékonyságát? Pedig a mai nagyszülő generációnak talán ez a legértékesebb tennivalója. Kenyeret, ruhát, testi gondozást valószínűleg már nem tudnak adni övéiknek, mivel ők szorulnak rá a külső támogatásra, — de lelkileg ők a táplálóik és gondozóik mindhalálig. Sokszor és nagyon komolyan biztassuk, bátorítsuk öregjeinket, hogy nagyon is van értelme hanyatló erejű életüknek: szeretteiknek nagy szükségük van rájuk. — Pótolhatatlan értékű szolgálatot tehetnek a gyenge hittel vagy teljesen hit nélkül élőknek. További nagy lehetőségük a már említett tanúságtétel. „Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék..." A hitetlen családban, ilyen szempontból magára maradva, meg-nem-értve élő öregeknek Istentől kapott csodálatosan szép hivatásuk, hogy „világos- kodjanak a sötétségben” és családjuk „lássa jótetteiket..." Hiszek a türelmes és csendes szenvedés, kereszthordozás hatékonyságában. Ez is a „kereszt oktalanságához" tartozik. Oláh Miklós Heini Schuster* A VILÁGIAK KORA Az utóbbi időben bárhol jönnek is össze katolikusok, hamarosan elhangzik ez a szó: „paphiány". Aki néhány éve még azt hitte, hogy e szó olyan teológusok jellegzetes bűvös kifejezése, akik valójában ilyesmire gondolnak: „a kötelező celibátus felfüggesztése", „egyházi struktúrák megváhoztatása", — annak lassanként be kell látnia, hogy bizony a keresztények között igazi szükségállapot alakult ki. A paphiányból eredő ínség. Elég gyakran leírták már ezt az ínséget: olyan közösségek, amelyeknek történetét, életé': nem lehetett volna plébános, templom, plébánia nélkül leírni, ma nélkülözik a papot. Csak néhány éve elkészült templomok üresen állnak. Hirdetések jelennek meg plébániák bérbeadásáról (többnyire nyugdíjas lelkészek részére ugyan, ilyenek azonban már kevesen vannak). A plébánosok ma már többnyire csak a nagy plébániákon lehetnek egy közösség pásztorai: rendes körülmények között többet, sőt közösségek egyesülését kell gondozniuk. Fő tevékenységük tehát az „ellátás": vasárnapi mise, keresztelés, temetés, beteglátogatás, tanácsülések, megbeszélés a munkatársakkal, * Heinz Schuster, saarbrückeni teológus professzor „Der Epoche der Laien" című írása, amelyet főbb vonásaiban közlünk (Diakonia, 1982. 5. szám), több vonatkozásban a helyi (elsősorban német nyelvterületi) viszonyokat tükrözi. Számos probléma felvetése, megoldási javaslata azonban nálunk is továbbgondolásra ösztönöz. Szerk. 62
