Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Oláh Miklós: A hajlott kor karizmája
szerinti keresztanya ui. elviszi a gyermeket megkereszteltetni, ajándékot is vesz neki stb. — de ritkán lesz lelkileg „anyjává” a gyermeknek: ritkán neveli és vezeti a keresztény életre. A nagyszülő sok szempontból alkalmasabb is erre a feladatra: közelebb van a gyermekhez, hiszen neki egyeneságú leszármazottja, többet is vannak együtt. Az ima és a tanúságtétel mellett, amelyekről még később lesz szó, még három más dolgot is megtehet a legegyszerűbb nagyszülő is unokájáért abban a korban, amikor legfogékonyabb az ember: a kisgyermekkorban — s amikor még mindehhez nincs is szükség alapos és részletes hittani ismeretekre sem. Ezek: a mesélés, a kérdésekre való türelmes válaszadás és az élmény-nyújtás. — a) A gyermek hihetetlen mértékben szomjazza a mesét, az eseménydús elbeszélést, hiszen az egész világot ismerni akarja, s a fordulatok átélése közben teszi meg első, tapogatózó, de mégis elszánt lépéseit benső énje, az egyénisége, jelleme, fantáziája és érzelmi világa. A gyermek szellemének legalább annyi mesére van szüksége, mint amennyi mozgásra testének. A nagyszülő, az idős hitoktató pedig csordultig tele van emlékekkel, élményekkel, megfigyeléssel, mondanivalóval, — így aztán nagyon sokat tehetnek, nagy hasznára lehetnek egymásnak. Felejthetetlen beszélgetésélményem, hogy a mintegy kétéves gyermeknek az adventi estéken ágyacskája mellett ülve elkezdtem magyarázni a betlehemi eseményeket, illetve azok előzményeit. Nem gondoltam arra, hogy az ünnepnapok elmúltával nem fogja engedni, hogy abbamaradjanak ezek az egyre meghittebbé váló esti beszélgetések. Mert nagyon hamar beszélgetéssé váltak, hiszen bármikor szabad volt belekérdeznie, sőt a nap eseményeiből is bármit elmondhatott, ami valamilyen képzettársítás révén eszébe jutott. Kb. nyolc éven át tartott, — ritka kivétel volt, ha egy-egy este kimaradt. — b) A kérdések meghallgatása és lehetőség szerint való megválaszolása. — A hittanórán mindig nagyon örülök annak, ha kérdeznek a gyerekek. Ez azt jelenti, hogy jól érzik ott magukat, hogy érdekli őket az ügy, és már megértettek belőle annyit, hogy tudnak kérdezni! A kérdés pedig lehetőséget ad arra, hogy az addigi monológ átalakuljon együtt-munkálkodássá. — c) Élményt tud adni a nagyszülő. Nem olyanra gondolok, ami sok pénzbe kerül! Schweitzerre hivatkozom: „A gyermekkori istentiszteletek hatására fejlődött ki az ünnepélyesség iránti érzékem, a csend, meg az önmagamba való elmélyedés iránti igényem, amelyek nélkül el sem tudnám képzelni életemet. Ezért nem értek egyet azokkal, akik úgy vélik, hogy nem szabad a gyermekeket beengedni a felnőtt-istentiszteletre, amíg legalább részben fel nem fogják annak értelmét. Nem a megértés a fontos, hanem az ünnepélyesség élménye. A döntő az, hogy a gyermek lássa a felnőttek áhítatosságát, és ez az áhítat ragadja meg az ő lelkét is.” — Egyik káplán-kollega mesélte, hogy milyen hatással volt reá gyermekkorában, amikor észrevette, hogy református édesapja reggeli mosakodás után a kis falusi házban az ajtó mögött felakasztott törülközőhöz lépett és a törülközés után még percekig állt a fal felé fordulva, a kendővel a kezében. Hamar megsejtette, hogy édesapja akkor imádkozik ... A magyar nyelven is szép számmal kapható népszerűsítő pedagógiai könyvek egyike is ezt mondja: „Az élmény megosztása a gyermekkel, — ez egyike a legtöbbnek, amit a szülő nyújthat. Ez teszi a gyermeket is, a szülő* is megértővé, érzékennyé; így értik meg egymást, és így nyílnak meg egymás gondolatai előtt." (Mérei—Várkonyi: Felnőttek között. 5.) 3. Az idősebbekre jellemző (belőlük és helyzetükből fakadó) nehézségek. Két nagy feladat áll az idősebbek előtt, — s itt nincs jelentős különbség a nagyszülők és az idősebb hitoktatók között. Egyik: tudomásul venni az egyház megújulásával együttjáró változásokat és megbarátkozni azokkal (liturgikus, biblikus téren, az ún. „dogmafejlődés' sokat vitatott területén, az egyház-fegyelemben mutatkozó nehézségek, illetve változások, a kereszény nagykorúság követelményei stb.). — A másik: megszokni és elfogadni a világnézeti pluralizmust, mint természetes állapotot. Elfelejteni és túlhaladni az emberileg nagyon kellemes és hízelgő „uralkodó világnézet" korszakon, a külsőleg nagyon impozáns tömegmegmozdulásokon és az egyház hatalmának tudatából eredő biztonságérzeten, — felfedezni és tudatosan, bizalommal vállalni a diaszpóra-egyházhoz való tartozást, s az ebből fakadó krisztusi lehetőségeket és értékeket. A megvál ás ugyanis nem a múltban lejátszódó esemény, hanem ma is történő folyamat, s nemcsak Szent Pál volt hivatva kiegészíteni testében azt, ami híja volt Krisztus szenvedéseinek, az Ö teste: az egyház javára. A belső megújulás sokszor olyan nagy mértékűnek látszik, hogy „joggal teszik fel a kérdést: Vajon új hit van-e születőben?" Az új hittankönyvek, de a modern teológia is nagyon ritkán és óvatosan alkalmazza a definíciókat, mert felismerték, hogy a misztériumot definíciókkal nagyon gyakran csak megnyirbálni és kiüresíteni, szimplifikálni lehet. Az élő dolgokat csak megközelíthetjük, meghatározni, mindenestől megragadni nem tudjuk. — Az idősebbek viszont hiányolják a megszokott és jól ismert meghatározásokat, mert megszerették azokat: világosak, kényelmesek (könnyen tanulhatók és taníthatók voltak, jól megjegyezhetők) és — éppen ezért — bizton^ 60
