Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kozma Imre: Megragadtam és el nem engedtem
volna lemondani, ha szükséges, a másik emberért. És ez volt az a pillanat, amikor megérez- tem: Talán már nem vagyok rabja önmagomnak és a másik embernek sem. Közel van hozzám Isten, akit az emberekben keresek. — Beszélgetésünk mottójául választott pascali gondolattal kezdem válaszomat: „Isten ismerete saját nyomorúságunk ismerete nélkül gőgössé tesz. Nyomorúságunk ismerete Isten ismerete nélkül kétségbeejt Jézus Krisztus ismerete ez a középút, amelyben Istent is és saját nyomorúságunkat is megtaláljuk." — Az én esetemben Isten és ember kapcsolata nem egy eszmén nyugszik, hanem tényen: megtérésem, amellyel Isten két évtizedes ateizmusom után megajándékozott. — Erről, amely személyességében és intenzitásában szívem legmélyebb rejtekébe ágyazott, nehéz és talán nem is lehet szavakba formáltan beszélni. A szavak, a csodálatos szavak gyengének mutatkoznak kifejezni a kifejezhetetlent. Mégis, talán mások okulására meg kell kísérelnem a válaszadást. — Nekem mindig a tékozló fiú atyja lesz az Isten. — Miért? Mert én is éveket évek után töltöttem idegenben és ültem a moslékos vályú mellett; engem is onnan várt haza a mennyei Atya, aki elébe ment tékozló fiának, magához ölelte, megtisztogatta a mocsoktól, mert ismerte az emberi lélek mélyeit és tudta magasait is. Felöltöztette és felékesítette fiát és enni adott neki. Az Atya magához-ölelésében az a csodálatos, hogy a magához öleltnek nem jelent ez beérkezettséget, megmerevedést egy állapotban, hanem állandó dinamikus feléje-menést hordoz magában. Ezt az élő feléje mozgást, az igyekvés szükségességét köszönöm Istennek elsősorban. Egész életemben a könny fogja szorongatni torkomat a Vele való találkozásoknál és eltölt az öröm, hogy visszafogadott és megszabadított a legnagyobb terhemtől: önmagámtól. S a terhet levéve rólam megnyitotta lelkem Ö maga felé és a többi ember felé. S aki megadta a lehetőséget, hogy áldhatom és dicsőíthetem, a zsoltárosok módján énekelhetem meg nagyságát és elsősorban a szeretetét Ö adta meg a dialógus lehetőségét, az imáét, amelyben az Ö igéje mindig az igaz, a való és az én szavam az esendő, az esetleges. Az én gyarló szavam mindig relatív, önmentegetésektől átszőtt; az Ő szava pedig az Ómega, amely felé törekszem. Az ima egymagában még senkit sem tett boldoggá, de erőink naponkénti bevetésével párosulva, a mindennapok nem látványos kötelességteljesítéseiben, a helytállásban állandóan tapasztaljuk, hogy nem késik Isten áldása. S érezhetjük, hogy érvényre jutnak képességeink, és jöhet az aratás Ura a termés betakarítására. — Köszönhetem Istennek a szenvedés megértését. A kereszt létjogosultságát és elfogadását. Azt, hogy ami előtt értetlenül álltam és, ami ellen tiltakoztam, azt most készséggel tudom elfogadni; felvenni mindennap a keresztet és édes igaként hordozni. Még azért imádkozom igen sokszor, hogy az öröm lényegét is megsejthessem, megérthessem és életemben környezetemnek átadhassam. Nagy hiányosságnak érzem, hogy problémáink és siránkozásaink árján nem tud áttörni az a keresztény öröm, hogy Isten van, törődik velünk és nem hagyja egy hajszálunkat sem meggörbülni. Szeretnék jobban örülni és minél többször mások örömének is oka lenni. — Visszakanyarodnék a tékozló fiú képéhez. Mivel Isten előbb szeretett minket és megnevezett, mintsem lettünk volna, tudjuk, hogy elfogadottak vagyunk és nem szolgák többé, hanem gyermekek, barátok és a testet öltött Istenben, Jézus Krisztusban testvérek. Megkaptuk — mint a tékozló fiú — az újrakezdés lehetőségét, a minden dolgunkban való keresztút és a meghalás után a feltámadást A bűneinkből való feltámadást és a testi halálból való feltámadást... Ezen a sziklaalapon állok. — Köszönetét szeretnék mondani azért, hogy az Istennel való kapcsolatom miért-jére és hogyan-jára rákérdeztek. Bizonyára szerencsésebbek azok, akik felnőttként, éretten döntöttek Isten mellett. Nekem sohasem volt ilyen döntésem. Beleszülettem az istenhitbe, ahogy bele- születtem abba, hogy magyar vagyok. Ezért ha most végiggondolom Istennel való találkozásomat, csak sötétben tapogatózom. Ma is ösztönösen hiszek. Bizalommal, mint a gyermek, ahogy bízik szüleiben. Biztos vagyok abban, hogy Isten irányítja életem, sikereimnek Ö a kovácsa, bukásaimban Ö próbálja letörni gőgömet; csiszol, nevel, segít. Nem a misztikusok istenélménye ez. Inkább valami közvetett, racionális meggyőződés, amelynek forrása a tényekre való állandó magyarázatkeresés. Mécs Lászlóval elmondhatom, hoqy „hiszek a véletlenben, mely megett Isten nevet...” Ezt a véletlent többször tettenértem és bízom abban, hogy a tőlem független, külső adottságokon át a Gondviselés érvényesül. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább érzem, hogy méltatlan vagyok erre a gondoskodásra, s a nekem adott, mondjuk öt talentumból tán ha négyet tudnék visszaadni a kívánatos tíz helyett. De bízom abban, hogy még mindig, mindennap újra kezdhetem, s a talentumok nem lassú, egyenletes módon szaporodnak, hanem úgy, mint az exponenciális függvény, apró lépések után hirtelen. — Isten tehát számomra egyrészt természetes jelenvalóság — ezt hozom gyermekkoromból — másrészt a világ nagy tényeinek s az életem kis történéseinek racionális magyarázata. Érzelmeimet ritkán mozgatja meg, s ezért a „sivárságért” néhány megrendült szép pillanat kárpótol. Nem érzem azonban, hogy jogom volna érzelmileg is magávalragadó Isten-ember 255
