Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - KÖRKÉP - Barsi Balázs: A te arcodat keresem, Uram! (vö. 27,8)

A megtestesülés sem vesz más irányt. Isten folytatja a megkezdett utat az ember felé. Mivel közelebb jött, távolabb került. Mivel a láthatatlan látható alakban jelent meg, még nagyobb hitet követelt. Tamás apostol, amit érintett, az nem Isten, hanem a Megtestesült Isten teste, de szavaival megvallja Isten jelenlétét. A kereszténynek még hősiesebb módon a közvetlen tapasztalatról kellene lemondania a hit javára, a biztosítékokról a bizalom növelése javára.

Mi marad akkor? A JELEK! — De azok aztán tapasztalhatók. Egy újfajta és állandó megtérést igényel a jelek olvasása. A személyes kapcsolat a hitben valósul meg. Érzékenynek kell lennünk a jelekre, Isten jeleire. — Itt egy egész gondolatsort idézek Martin Buber megfogalmazásából. Nála jobban senki még nem fogalmazta meg a ma emberének: „Mindnyájan bele vagyunk öltöztetve egy vértezetbe, melynek feladata az, hogy elhárítsa tőlünk a jeleket, Jelek szüntelenül adódnak számunkra, csupán arra lenne szükségünk, hogy jelenvalóvá tegyük magunkat és, hogy észleljük azokat. De a kockázat túl veszedelmes számunkra, a hangtalan mennydörgések megsemmisítéssel fenyegetnek minket, s mi nemzedékről nemzedékre íbkéletesítjük a védelmi berendezést. Egész tudásunk biztosít bennünket: Légy nyugodt, minden úgy történik, ahogy történnie kell, viszont semmi sem irányul feléd, nem rólad van szó: ez egyszerűen a „világ”. Tapasztalhatod olyannak, amilyennek akarod, bármit csinálsz is azonban belőle, az mind csak tetőled származik, semmi követelés sincs veled szemben, nem vagy megszólítva, minden nyugodt."

Mindegyikünk bele van bújtatva egy vértezetbe, amit megszokás folytán már észre sem veszünk. Csupán pillanatok adódnak, melyek átjárják ezt és érzékenységre korbácsolják a lelket. S amikor ilyen pillanat telepszik ránk, s tudomásul vesszük és föltesszük a kérdést: Történt-e valami különös? Nem olyasvalami volt-e, amivel mindennap találkozom? — akkor válaszolhatjuk magunknak: „Valóban semmi különös, ez mindennap így van, csak mi nem vagyunk ott mindennap.”

A megszólító« jelei nem rendkívüli dolgok, melyek kilépnek a dolgok rendjéből, hanem épp azok, melyek újra meg újra végbemennek, ami minden esetben végbemegy, a megszólítás semmit sem tesz hozzá ... — A tér és idő világkontinuumára való mindenféle hivatkozással szemben élő igazságként egyedül a konkrét világrealitást ismerem, ami állandó jelleggel, minden pillanatban kinyílik előttem. Elkülöníthetem összetevő részeire, összehasonlíthatom azokat s be is oszthatom hasonló jelenségeket mutató csoportokba, levezethetem őket előző jelenségekből és leegyszerűsíthetem őket, s miután mindezt elvégeztem, még mindig nem érintettem konkrét világvalóságomat. Elkülöníthetetlen, összehasonlíthatatlan, leegyszerűsít- hetetlen, most és csak egyszer történt meg, s rémítő tekintettel mered rám, így akarja Stravinsky balettjében a vándorló bábosok igazgatója megmutatni a népnek az éves vásáron, hogy a papagáj nem több egy szalmacsutaknál: széttépi — és összedől, gúnyolódva, mert a bódé tetején az élő Petruska ül és nevet rajta.

A konkrét valóság igazi neve: teremtés, ami ránk van bízva, és minden emberre, Benne a megszólítás jelei adattak számunkra." (Buber: Párbeszéd). — Érdekes módon a keresztény ember bár lemond itt a földön a közvetlen tapasztalatról, de ha hitből él, a kezdeti jelek után elindul a HANG nyomában, egy szép napon majd minden Istenről beszél neki. A dolgok majd beleszakadnak, hogy kimondják Istent, de csak annyit tudnak elmondani belőle, amennyi saját esendő kis létük. Ez a Naphimnusz világa, ahol minden Istenről beszél, minden elem. Nem változik azonban át a világ mennyországgá. Isten becsapott volna minket, ha olyan világot teremtett volna, mely képes lenne minket, embereket úgy boldogítani, mint ő maga. Nem szeretne Isten, ha olyan jeleket adott volna, melyeknél végérvényesen le lehet ragadni. A jelek egyben kiábrándítóak is. Hála Istennek, hogy kiábrándítóak. Akiről beszélnek, arról képtelenek többet mondani, amit ígérnek, azt képtelenek beváltani.

Egy szerény és udvarias ember, aki csak találkozni akar Istennel, nem pedig birtokolni: őt

— A régi életrajzok Assziszi Szent Ferencet udvariasnak nevezik, állandóan emlegetik vele kapcsolatban a „cortesiát". Itt nyilván többről van szó, mint illemszabályok betartásáról. A létezőkkel szemben és a mindenség Teremtőjével szemben udvarias ő. Nem birtokolni akarja, hanem találkozni vele. Ferenc legfőbb célja a „jó, az egyedül jó, a legfőbb jó, az Isten." Lelke méreteinek csak Ö felel meg A Káptalannak írt levelében olvassuk: „Mindenható Isten, add nekünk... hogy eljussunk egészen tehozzád, Fölséges”, A Naphimnusz második strófájában ugyanezt mondja, elismerve, hogy ez a cél teljességgel elérhetetlen az ember számára. Átélt, megtapasztalt korlátról van itt szó: „És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja." I. Regulájában pedig így ír: „Méltatlanok és bűnösök vagyunk, méltatlanok arra, hogy megnevezzünk téged (nevedet kimondjuk)”. — Egy hatalmas ív feszül az embert vonzó cél és az ember tehetetlensége között. Az adorációnak itt csendbe kellene fulladnia, a dicsérő nyelv önmagát ítélte hallgatásra. Minden törekvés a transzcendens Isten felé kudarcra és kielégületlenségre van utalva. S mindez nem az udvarló költészet egy230