Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - KÖRKÉP - Gyürki László: Mózes kapcsolata Istennel
Az emberiség történetében kezdettől fogva beszélt az Isten. A hagyomány szerint szólt Adómnak, Noénak, Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak és végül Mózesnek. De ez a beszéd mindig Isten és egy adott személy között történt. A Sinai hegynél viszont Isten a néphez szólt, és ez a maga nemében egyedülálló, Izrael egész népe, próféta-néppé válik, és ettől kezdve nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra száll át, öröklődik ez a tapasztalás. A tanúsága minden reggel és este megújul: „Halld Izrael" te a Hallás népe vagy, amint azt a Sinain egyszer s mindenkorra hallottad Ez a nép ezt a Hallást az isteni Létről később átadja minden embernek. A Sinai hegyen történt teofánia után Mózes vezetésével az egész nép részese lesz a rendkívüli, misztikus isteni tapasztalásnak. Mannával táplálkozik, tűzoszlop vezeti a pusztában, s Isten közöttük lakik: a misztikus találkozás „helye" a szövetség ládája lesz, miként a szombat az „időbeli" emléke lesz. Mégis, a zsidó nép e misztikus tapasztalata ellenére úgy vonul a pusztában, mintha erről tudomást sem venne. Az oszlop ugyan meghatározza a tábor helyét, de ők lázonganak. A nép nem az Isten által kijelölt úton akar haladni, hanem saját emberi útján, s nem törődik azzal sem, hogy ez rabszolgaságba vezet. Isten kenyeret ajánl föl nekik, ők pedig Egyiptom húsos fazekai után áhítoznak. Isten azonban mégsem hagyja el népét, nem fordul el tőle méltatlankodva, nem irtja ki őket. A küzdelem az ég és a föld között tartós marad. Isten elfogadja a nép kihívását és visszautasítását. Igaz ugyan, fölvetődik benne: eltörli ezt a népet és Mózessel hajtatja végre csodálatos tervét. De végül mégis ezzel a néppel halad a célig, megváltoztatva eredeti tervét: így lett negyven évi vándorlás az ígért tizenegy nap helyett mindaddig, míg a régi nemzedék kihalt és új nemzedék nem született. A kivonulás nemzedéke nem hal meg egyetlen napon és Kánaán elfoglalása sem történik azonnal A puszta halottai között Mózes az utolsó, ő vezeti az élőket legközelebb az ígéret földjéhez, Mózes közvetítő Isten és népe között. A kritikus helyzetekben ő dönt, hogy megtartsa-e a szövetséget. Nemcsak azért, mert szereti Izrael népét, hanem azért is, mert jó pásztora és mestere is volt népének, munkása és védelmezője. De ez az „anyai ösztön" néha megrendült benne, Istennek kellett föléleszteni azt: „Hát talán én hordoztam ezt az egész népet mé- hemben vagy én voltam, aki szülte, hogy mondhasd nekem: vidd kebleden, amint a dajka viszi a csecsemőt?” (Szám 11,12) Mózes hamarosan fölismeri népe számára a sivatagi élet pedagógiai értékét (vö.: MTörv 8,2—5). De a sivatag nevelő erejének felismerése nem csupán megható emlék, vagy katekétikai oktatás, hanem olyan mint a házasságkötés a jegyesek életében: súlyos, döntő prófétai esemény. Az út, amelyet a nép követett a sivatagon át, még tovább vezet. Kánaán Földje nemcsak célja ennek a sivatagi útnak, hanem mintája minden kivándorlásnak a történelemben. A dialógus, ami a sivatagban kezdődött, felbonthatatlan: Jahve Izrael népének Istene lesz, Izrael pedig az Ö tulajdon népe (vö.: MTörv 26,17-18). Mózes titokzatos és mégis emberi halála A misztikus élmény Mózes halálában is felismerhető. Az újszülött Mózes megmenekülése ugyan rendkívüli volt, de láttuk történeti körülményeit is Mózes halála a Nébó hegyén, - olyan magányban mint a Sinain — szintén sok titokzatos elemet foglal magába: „Sírját nem ismeri senki mind a mai napig" (MTörv 34,7). A zsidó hagyomány szerint maga Isten temette el Mózest és mindörökre elrejtette az emberek elől. — De ez a halál mégis emberi halál volt. Nem volt sem „beolvadás" a mindenségbe, sem „megdicsőülés”, sem „szabadulás”, egyszerű befejezése volt egy emberi sorsnak. Bár Isten előre közölte Mózessel halálát, mégis váratlan volt számára. Egészséges volt és nem szenvedett, halála mégis fájdalmas volt, mert nem teljesedett végső vágya, hogy ugyanis belépjen az [géret Földjére. A halál derékba törte titkos reményét. A költőket különös képpen megragadta ez a halál. Kaffka megindultan jegyzi fel naplójában: Nem azért nem érte el Mózes Kánaán földjét, mert élete rövid volt, hanem mivel élete emberi élet volt. — Kaffka kortársa, a fiatalon meghalt Ráchel költőnő a Tibériási tó partján így énekelt: Minden ember magában hordja a maga Nébóját. Ez Mózes sorsa, a nagy közvetítőé, aki népének vezére volt. Idézzük a Biblia méltatását: „Izraelben nem támadt többé olyan próféta mint Mózes, akivel az Úr szemtől szemben találkozott" (MTörv 34,10). E kifejezés mögött az isteni misztérium megközelítése áll, amelyet mindazok megérezték, akik látták és hallották Mózest — Mózesben előremutatóan annak a másik Közvetítőnek jövetelét fedezhetjük fel, aki a legtökéletesebb Képmása, „dicsőségének kisugárzása" (Zsid 1,3) volt a láthatatlan Istennek (Kol 1,15). Gyürki László 227
