Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - KÖRKÉP - Krämer, Peter - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Mit hozott az egyházjog reformja?
tesen ezt nem szabad semmiképpen sem abban az értelemben interpretálni, mintha az egyház ezután már nem kívánna határozottan föllépni a házassáq egysége és fölbonthatatlan- sága mellett (vö. 1056 kánon). Azonban az érvénytelen második házasság problémájához nem büntetőjogi úton, hanem lelkipásztori módszerekkel kell közeledni. Meglepő módon ragaszkodtak az exkommunikáció magától beálló büntetéséhez a hit elleni vétségekkel kapcsolatban (aposztázia, herezis, skizma) 1364. kánon 1. §). Az új egyházi törvénykönyv tervezetei ezzel szemben abból indultak ki, hogy ahhoz, hogy adott esetben valakit az exkommunikációval lehessen sújtani, külön vizsgálni kell és meg is kell állapítani az ellenmondást a katolikus egyház hitértésével.13 A CIC reformbizottsága a végsőkig védelmezte ezt a felfogást, mert a tárgyalt esetben a magától beálló exkommunikáció nem vezethet a szükséges jogbizonyossághoz abban a tekintetben, hogy az illető elkövette-e a bűnt vagy sem.14 Ha már most mégis megmaradt az exkommunikáció magától beálló büntetése, ez azt jelenti, hogy az a felfogás győzött, amely szerint a hit ellen való említett vétségek esetében „a dolog mivoltából fakadó kiközösítésről van szó, amely független az egyház ítéletétől”.15 Ebből azonban még semmiképpen sem következik szükségszerűen az, hogy aki ténylegesen kizárja („exkommunikálja”) magát az egyházból, azzal szemben jogilag i,s az exkommunikációval mint magától beálló büntetéssel kell reagálni. Amint magától értetődően várható volt, az új törvénykönyv már nem tesz említést arról, hogy az egyház bármilyen igényt tartana a világi hatalom támogatására az egyház jogrendjét sértő vétségek üldözésében. A megreformált büntetőjogban — ami az egyház oldaláról történő büntetőjogi eljárásmódot illeti — világos tartózkodás ismerhető fel (vö. 1317— 1319; 1344; 1349, kánon).16 Emellett csak olyan büntetések szabhatók ki, amelyek megfelelnek az egyház lelki célkitűzésének (1312. kánon 2. §). Nyomatékosan buzdítja a Kódex a püspököket, hogy csők akkor járjanak el büntetőjogilag, ha a testvéri figyelmeztetés és a pásztori gondoskodás más útjai hatástalannak mutatkoztak (1341. kánon). Ha az egyházi büntetőjog területén végzett redukcióval szemben már most „erős kétségeket” mutatnak egyesek, „hogy vajon adatik-e a törvénykönyv eme részének használhatósága szempontjából jövő"17, úgy ezzel szembe kell állítani, hogy a régi kódex büntetőjoga már használhatatlannak bizonyult, ami aztán oda vezetett, hogy az egyházi büntetőjognak ezt a részét alaposan megritkították. De nyilván nem állíthatjuk azt, hogy az egyházi büntetőjog újjáformálása minden tekintetben sikerült. Az ökumené ügye Már megemlítettük az egyház fogalmával kapcsolatban az egyházjog reformjának ökumenikus horderejét. Azonban konkrétan milyen hatással van az egyházfogalomban bekövetkezett változás a katolikus egyháznak a különvált keresztényekhez fűződő kapcsolatára? Milyen következtetéseket von le maga az új törvénykönyv? Sok részletkérdésre kitérhetnénk itt: nem katolikus megfigyelők részvétele az egyházmegyei zsinatokon (463. kánon 3. §), keresztény temetés megadása nem katolikus keresztényeknek, ha nem érhető el a saját felekezetűk lelkésze (1184. kánon 3 §) stb. Fontosabbnak tűnnek azonban a következő pontok:18 1. A 755. kánon 1. §-a szerint a püspökök testületé és az Apostoli Szentszék kötelesek a katolikus keresztények között támogatni és vezetni az ökumenikus mozgalmat. A mozgalom célja az összes keresztények egységének a helyreállítása, ami az egyháznak Krisztus akarata szerint való feladata. Ugyancsak kimondja a Kódex az ökumenizmus támogatásának a kötelességét az egyes püspökökre és püspöki konferenciákra vonatkozóan is (383. kánon 3. §; 755. kánon 2. §). A Második Vatikáni Zsinatnak az ökumenizmusról szóló határozatában ez áll: „Az egység szorgalmazása az egész egyházra tartozik. A hívek dolga is, a pásztorok dolga is, kinek- kinek a maga cselekvőképessége szerint” (5 pont). Az ökumenizmus támogatásáról szóló idézett jogi szabályozás nem meríti ki teljes mértékben a zsinatnak ezt a kijelentését, hanem közvetlenül csak a pápára és a püspökökre vonatkozik. Azonban - legalábbis közvetve - az egység ápolásának minden (katolikus) keresztényre vonatkozó kötelességéről van itt szó. Ennek figyelembe vételével különösen is jelentős dolog, hogy az ökumenikus mozgalom programszerű elismerésével jelentős különbség mutatkozik az 1917-es CIC 1325, kánonja 3. §-ával szemben, amely megtiltotta a katolikusoknak, hogy a Szentszék, illetve az illetékes püspök engedélye nélkül vegyenek részt a nem katolikusokkal való vitákban. 2. Ami a katolikus és nem katolikus keresztények istentiszteleti közösségét illeti, nem lehet kétségbe vonni, hogy az új törvénykönyv a Második Vatikáni Zsinat indításaira épít és csorbítatlanul adja vissza a zsinatot követelő jogi szabályozásokat (844, kánon). Ez áll elsősorban a bűnbánat, az Eucharisztia és a betegek szentségére, mégpedig mindkét irányban: egy katolikus keresztény ezekhez a szentségekhez járulhat egy különvált egyházban, 220
