Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE DR. FÉL EDIT NÉPRAJZKUTATÓVAL - Hetény János: A szegények életének szentsége
Olyan szegénységgel s az ezzel járó létbizonytalansággal nem találkoztam sehol a magyar nyelvterületen, mint Mezőkövesden. Ez a szegénység azonban intézményessé vált a summás- ságban, mely sok, — nem egyszer tízezer lakost is érintett. Ebben a szegénységben elhelyezkedve alakítgatták a matyók kultúrájának sajátos summás változatát. Azt kell hinnem, hogy ez az állandó rögtönzésekkel, szükségmegoldásokkal továbbvihető szegénység, mely a dolgoknak egyfajta súlytalanságot adott, tágította ki őszinteségük kereteit s lett alapja annak, hogy mindenről egyfajta könnyedséggel beszéljenek. Módosabb községekben a bűnöket, az illetlen dolgokat, de még a szűkös esztendőtől megkövetelt szerényebb főzést is elhallgatták, nem egyszer eltitkolták a gyűjtő előtt s ha az mégis rájött volna, tréfával ütötték el. Ezzel szemben Margit s a hozzá hasonló szinten élők önként mondtak ki mindent, jót- rosszat, szépet-csúnyát. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy maga ne tett volna különbséget a mondott jó és rossz között. Amikor a rá oly jellemző dramatizáló erővel valami nagyon szépet sikerült elmondania, nemegyszer kérte, hogy játsszuk vissza a szalagot, hallani is szeretné s bizony nem egyszer sírva fakadt. A kövesdi szegénység megpróbálta, amennyire csak erejéből telt, követni a gazdagok divatját: arany-ezüst csipkével, selyemszalagokkal felcifrázták öltözetüket; szobájuk falát rózsás tányérokkal díszítették; ami azonban ragyogóvá, fényessé tette életüket, az a minden nyomorúságon átsütő hit volt. Ez a hit, mint valamikor a középkorban, szen/esen beépült, összefonódott mindennapi életükkel: ha a tűz pattogott, „szenvedő lélek" hangját vélték benne hallani s már fohászkodtak is annak „szabadításáért”; ha lábát kőbe, rögbe ütötte valaki, újból csak fohászkodott, sőt olyan is akadt, aki letérdelt annak a „szenvedő léleknek" a „szabadulásáért", aki talán abban a rögben lett volna. Ők valóban a „szentek egyessé- gében” éltek. Nem volt elválasztva e világ a túlvilágtól, sőt ez a világ csak híd volt, amelyik oda átvezet Ezek szerint G. Margit nemcsak „adatközlő” volt a néprajzi gyűjtő számára, hanem lelkiségének, világképének, sőt hitének feltárója is. Egyedülálló ez a magyar néprajzi kutatásokban, ha csak Bálint Sándor Orosz Istvánjának önéletrajzát3 ide nem számíthatjuk.- Mint említettem, nekem is nagyon sokat jelentett, hogy annyi gyűjtés és anyagfeldolgozás után, végre egyenesen „az" ember nyilatkozott meg és a neves kiadványsorozatban ezt a magyar embert mutathatom be hazánknak és Nyugat-Európának. Ügy tudom, hogy a kiadás előtt álló könyvben önálló fejezetek szólnak a világszemléletről, sőt a lelkiségről, a hitéletről. Szabad volna ebből valamennyit a Teológia olvasóinak tudomására hozni éppen mostani számunk tárgyköréből?- Nagyon szívesen, annál is inkább, mert a francia — egyébként hitetlen — kiadóm is felfogta, mint már említettem, e vallomásoknak tiszta keresztény szellemét s mivel a franciák még távolabb estek tőle mint mi, mint ilyent is kívánja sorozatában bemutatni. G. Margitnál ugyanis a világmindenség teljes, összefüggő, egymásra tartozó és egymásra ható egész,. A vallásosságban van tehát igazán otthon, mert totális igényeinek ez nagyszerűen megfelel. Tulajdonképpen minden vallásos neki. Pl. „Az égboltot mi úgy gondoljuk el, mintha olyan sátortető volna, de oszlop nélkül. Mikor hitetlen emberrel beszéltek édes- anyámék: hát idehallgass, ha olyan okos vagy, találkoztál-e már olyan emberrel, aki ilyen mennyezetet csinált volna fölénk oszlop nélkül? A Jóistennek a tudása olyan végtelen, hogy Ö oszlop nélkül alkotta meg az eget_ A napot, a holdat, csillagokat az Atyaisten teremtette, ő rakta ki oda az égre. Mink úgy tartjuk, mondtam is már, hogy a nap az Atyaisten szeme. (. . .) A nap szabja meg a világosságot, meg a sötétséget, az ő forgása által. Hát nem Isten hatalmát látom ebben? (. . .) Mikor este lement, visszanéz — azt mondják, nézd csak, hogy visszanézett az Istennek a szeme. (. ..) Azt is mondják, hogy azért rendelte az éjszakába a holdat meg a csillagokat, hogy árva ne legyen az, égboltozat, hogy fel legyen virágozva."- Ezeknek emlékei olyan elevenek, hogy életszerűségük és az életben betöltött jelentőségük igazán nem vonható kétségbe Margitnál. Ha már az életnél tartunk: Margit asszony saját életét is így, vagyis a földön küzdelmesen élve, de mintegy az örökkévalóság színe előtt folytatta?- Bizonyára igen. Hallgassa csak meg ezeket a vallomásokat! „Drága jó Istenem! Leütöm a fejem, gondolkodom. Minden bűn megvan bennem, minden jóra hanyag voltam. Szabadszájú is voltam, loptam is, mert a summásság az olyan volt. De az Istent nem bántottam. Meg abban, hogy az uramon kívül mást ismertem volna — ettől az Isten országába mehetnék rögtön. Aztán az egész életem, ugye, milyen volt? Hányszor elmentem én Erzsa nénémmel Egerbe, vagy ide vagy oda búcsúba Fölajánlottuk a fáradtságunkat Pestáért. Hát, hogy a mi imánk talált-e meghallgatásra, vagy a bűn unta meg őt, hogy most már majd fiatalabbhoz szegődik? — nem tudjuk. De Saulból Pál lett. Hát higgyék el, hogy már ott is voltam, hogy a jegygyűrűmet - mert ez nem jegygyűrű, ami az ujjamon van — azt én már odaadtam Szent Antalnak. Belevetettem egyszer a perselybe: itt van Szent Antal, tegyél 213
