Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Megváltalak, neveden szólítalak" (Iz 43,1)
azért, hogy hűséges maradhasson. A prófétai vallásosságnak ez a legvonzóbb vonása, amely magaslatát a „Jahve szolgálja" énekekben, Izajás könyvében éri el. Az itt kifejeződő magatartás nemcsak az eljövendő Messiás engesztelő áldozatának a képe, hanem félreérthetetlenül tükrözi azt is, hogy aki megtalálja az Istennel az igazi kapcsolatot, az egyúttal embertársai képviselőjének is érzi magát. Aki megismeri és elfogadja Istent, annak számolni kell azzal, hogy valamiképpen hordoznia kell az elesett emberiség terhét. A próféta csak úgy tud gondolkozni az Igazról, a Messiásról, hogy „az Úr az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát”, vagy, hogy „a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53,5-6). Itt azonban a próféta gondolata az Isten kinyilatkoztatása és üzenete. Az ószövetségi hit nem sokat időzött ennél a gondolatnál. A mindennapi vallásosságban még túltengett a szövetségnek az a leszűkített értelmezése, hogy ha Isten kiválasztott és lefoglalt magának, és mi kifejezzük előtte hódolatunkat, akkor védelmezzen is meg minden bajtól és minden ellenségtől. Majd csak az Újszövetség fogja tisztázni, hogy az Istennel való találkozás Jézus Krisztus követése, egészen addig, hogy kiegészítjük testünkben, ami híja van az ő szenvedésének, s így szolgáljuk a megváltás történeti kiteljesedését (Kol 1,24). Az Istennel való találkozásnak és a megváltás előkészítésének lényeges mozzanata volt még Isten nevének megismertetése és a névadás. A véges és a végtelen között fel nem oldható dialektika azonban itt is megmarad. Isten azt akarja, hogy népének legyen egy sajátos szava az ő megszólítására, s ez a név a Jahve, amelyet úgy értelmeznek, hogy aki van, tehát az örökkévaló. Ebben különbözik ő minden elképzelt istenségtől. Amikor Isten megnevezi önmagát, valójában kiszolgáltatja magát népének. Olyan nevet ad az ajkára, amely őt jelenti, tehát amikor hívják, amikor szólítják, akkor válaszolnia kell. Valójában ez is a szövetségi elkötelezettség képe. A hivő népben viszont kialakul a tudat, hogy ők Jahvéhoz tartoznak, ezért isteni dicsőségének is hordozói. Ez a dicsőség (kabod) szintén nagy szerepet játszik az Ószövetségben. A történeti fejlődés oda vezetett, hogy a nép nem merte kimondani a Jahve nevet, hanem helyette csak mint Urat emlegette. Lehet, hogy volt benne valami babonás félelem, de igazában ez is Isten feifoghatatlanságának a jele lett. A Jahve szót lehetett úgy értelmezni, hogy „aki van”, de lehetett úgy is, „az leszek, aki leszek”. Majd a jelenlétemből megtanuljátok, hogy ki vagyok, és hogy mi az igazi nevem. De Istennek a jelenléte, gondviselése, ígéretei és követelményei mindig megfejthetetlen titkok maradtak. Olyannak mutatta magát, akinek hódolat és engedelmesség jár, akit lehet szeretni, de akitől félni is kell, akinek mindig hálával tartoznak, de úgy érzik, hogy a követelményei túl szigorúak. Ezért, ahogy a gyakorlatban mellőzték a Jahve nevet, s megelégedtek az Ür-ral, aki az uralkodót juttatta eszükbe, úgy a vallásos magatartás gerince is a törvény betűjének a követése lett. Az ember mindig hajlik egy bizonyos racionalizmusra. A misztériumot felcserélték egy leszűkített képpel, s úgy gondolták, hogy azon eligazodnak. Ezzel pedig elhomályosult az a név is, amelyet Isten népének adott, s amellyel a vallásos népnek a vele való viszonyát akarta jellemezni. Jákob ezt a nevet kapta: Izrael = Istennel küzdő. A végtelen misztériummal csak küzdeni lehet, hiszen amikor egészen közelinek gondoljuk, akkor is távol van. Amikor úgy gondoljuk, hogy megértettük, akkor rájövünk, hogy ezer új kérdés merül fel lelkűnkben. Amikor arra várunk, hogy a magáénak valljon, akkor esetleg az a benyomásunk, hogy eltaszított magától. Mi már az Ószövetségből is le tudjuk vonni a következtetést, hogy aki az Istennel való találkozást keresi, annak készen kell lenni arra, hogy a végtelen szabadsággal, a végtelen hatalommal, a végtelen irgalommal találkozik. Hogy megértsük kitárulását, ahhoz az egész kinyilatkoztatást kell tanulmányozni, és tőle kell kérni a világosságot is a megértéshez. A megváltás mint elfogadás Az ószövetségi események a beteljesülés előképei (IKor 10,6) és az eljövendő javak előre vetett árnyékai (Zsid 10,1). Ha Isten a prófétán keresztül a választott népet így biztosította elkötelezettségéről: „Ne félj, én megváltalak, neveden szólítalak, az enyém vagy”, akkor ez méginkább vonatkozik Isten új népére, amely a beteljesülést hordozza. Kétségtelen, hogy a Krisztus-esemény központi tétele és lényege a megváltás, de ez olyan széles körű és gazdag fogalom, hogy mibenlétét a kifejezések egész sorozatával kell érzékeltetni. Benne az ember kiváltása a bűn hatalmából, a gyermekké fogadás, az Isten kiengesztelése és kiengesztelődése, benne van a kegyelmi rend kiáradása és az örök élet megszerzése. Ha mindezt formailag össze akarom foglalni, azt mondhatom, hogy itt Isten félreérthetetlenül magáénak vallotta az embert, tehát elérte teljességét az a folyamat, amely a kinyilatkoztatással állandóan bővült és világosabb lett. 196
