Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Zsirai Szabó Zoltán: Lelkipásztorkodás és a művészet találkozása
lelkipásztori tevékenység és művészet egybeesésére, Néhány gondolat erejéig szólnék a modern művészetről, majd annak a képzésnek fontosságáról, amely képessé tenné papságunkat arra, hogy előregyártott receptek nélkül, mint jó gazda, egyre több régi és új értéket tudjon előhozni a művészet kincstárából. Az egyház és a művészet A II. Vatikáni zsinat Liturgikus konstitúciója külön fejezetet szentel a szakrális (liturgikus) művészetnek (VII. fej.). Idézzük néhány fontos megállapítását: „Az egyház mindenkor barátságosan pártfogolta a szépművészeteket. Különösen akkor, amikor arra törekedett, hogy az istentiszteletekhez tartozó tárgyak méltók, díszesek és szépek, a természetfeletti dolgok igazi jelei és képei legyenek. ... De mindig megengedte a változásokat, mind az anyagban, mind az alakban, mind a díszítésben, ha azokat az idő folyásában így hozta magával a művészi technika és ízlés haladása. ... A mi korunknak és a mai népeknek művészetét is szabadon kell gyakorolni az egyházban." E fenti szempontok alapján közelítsünk témánkhoz. A művészet hivatása a szépség megmutatása. Szín, hang, emberi nyelv legyen bár az eszköz, a cél mindig ugyanaz, megmutatni a világban meglévő igazi szépséget. Mivel pedig minden földi szépség „fénykép", az igazi szépségnek, Istennek fényképe, ezért minden igazi művészet közvetve az Istent ábrázolja. Természetes tehát, hogy a keresztény tanítás elejétől fogva a legnagyobb szeretettel karolta fel a művészetet, és a történelem folyamán a művészet és egyház szent szövetsége mindig sértetlen volt. Az is természetes, hogy a művészetnek nem kell keresetten, erőltetetten az Isten ábrázolására törekednie. Ha a művész igazi szépet alkot, valóban a nemest az értéket keresi és veszi észre, akkor nem kell félnie, hogy összeütközik a keresztény elvekkel. Itt szabadul csak fel igazán az emberi tehetség, ötletesség, intuíció és fantázia. Itt nincs megkötöttség, nincs művészetgyilkos diktatúra. Az egyház szétmutat a széles világon: Minden szépség a tiétek, ábrázoljátok, mutassátok meg a legjobb tudástok szerint. Amikor a modern francia irodalom vitája zajlott, a század negyvenes évei körül, a katolikus világnézetű írók, művészek hitvallást tettek, hittani és művészi hitvallást. A megzavart, bizonytalan elvekkel teletömött közvélemény füle belecsengett ebbe a vallomásba: Nincs külön vallásos és külön vallástalan művészet! Csak jó művészet van és rossz! Ami valóban művészi, az nem ütközhet a vallás elveivel, mert minden igazi műalkotás vallásos. Ez az összefüggés érteti meg Pilinszky János írásaiban gyakran visszatérő gondolatot: „Minden igazi műalkotás gyökerében szakrális.” Lelkipásztorkodás és művészet találkozási pontjai Szeretnék most eltekinteni a tudományos fejtegetések, a szakirodalom köteteket kitevő tanulmányaitól és a művészetet a lehető legjobban leegyszerűsítve, átfogóan értelmezni. Eszerint, művészet minden olyan tevékenység, mely által az ember kifejezi önmagát, valamely jelenséget ábrázol, alkot, kezdve az első barlangrajztól egészen a képtárak, templomok legkvalitásosabb festményéig, a gyermekdalocskáktól a nagy szimfóniáig, a szerelmes versektől a világirodalom nagy drámai alkotásaiig, az egyszerű imától a szentségekig. Tág értelemben ez mind művészet és így a lelkipásztor és a pasztoráció tevékenységi körébe tartozik. — 1. A művészet segít a diagnózis megállapításában. A lelkipásztorkodás homlokterében álló kérdések: Milyen az ember? Mi boldogítja, mi érdekli, hol és miben érzi magát fenyegetve? Ha elvesztette, miben találja meg újra önmagát, hova vezet az útja? Mennyi hibás gyermeknevelés maradhatott volna el, ha a gyermekek rajzait jobban megértettük, elemezni tudtuk volna? - Mennyivel eredményesebb lett volna ifjúságpasztorá- ciónk, ha jobban odafigyeltünk volna zenéjükre, táncaikra, mindarra, amiben az ifjúság kifejezi önmagát. - Mennyivel találóbban szólhatnánk az emberekhez, ha hagynánk, hogy előbb ők szólhassanak, saját tetszésükre kialakított lakásuk, szívesen hallgatott zenéjük, filmekre, színházra, kiállításokra való reagálásuk által. — Kevés ember tudja szavakban jól kifejezni magát. Leginkább azzal fejezik ki önmagukat — belső énjüket, érzéseiket — amit formálnak, alkotnak, amit szépnek vagy ellenkezőleg csúnyának, visszataszítónak találnak. Tehát már ahhoz is szükség van művészetre, hogy felismerjük, megértsük azt, ami az „emberben lakozik”, vagyis kórképéhez. — 2. A lelkipásztorkodás valójában művészi tevékenység. Az egyház a művészetben fejezi ki önmagát. Gondoljunk csak az egyházi építményekre, a nagy misekompozíciókra vagy az egész liturgiára. Mindenhol, ahol az egyház kinyilvánítja önmagát a művészet különféle formáiban, kategóriáiban teszi ezt, a művészet törvényei és törvényszerűségei szerint. A lelkipásztorkodás tehát művészi tevékenység, ábrázolása, formálása, megteremtése valaminek -, egyben mások hozzásegítése a formáláshoz, ábrázoláshoz, teremtéshez. 181
