Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Gúthy Andor: A megváltás gyötrelmes gyönyörűsége

ki a sírból, hanem mindörökre. Teste átszellemült test, melyet csak felmutatott sebhelyei kapcsolnak ahhoz a testhez, amelyet az előbb a kereszten láttunk meghalni. Az üres sír realitása mellett a Feltámadás földi valóságon túli, a történelmiséget meghaladó voltát szemlélhetjük, azt az igazságot, amely felfoghatatlan, kimondhatatlan, amelyet az evangélisták is csak sejtelmesen, dadogva, ámuldozva tudtak leírni, keverve vaskos realitást és víziót, annak jeléül, hogy amiről tanúskodnak, az igazabb minden igazságnál, valóságosabb minden valóságnál, megtapasztalható bár, de mégis egészen más minden megtapasz- talhatónál. így jelent-e meg Krisztus Szent Pálnak a damaszkuszi úton s ő így hanyatlott-e a földre, mint ezek a Grünewald által képzelt katonák a képen? Ki tudná megmondani. Alighanem ennek a nagy Művésznek az ecsetje sem tudta lefesteni azt, aminek nem volt tanúja. De egyszer talán Mathis Mesterrel együtt mindannyian tanúi leszünk a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenésének, amit „a maga idején megmutat majd a boldog és egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya és uralkodók Ura, akié egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom! Amen" (Him 6,16). Addig azonban érjük be nálunk nagyobb embertársaink látomásaival.

Az egykori kápolna oldalfalához van erősítve egy kis makett, amely mutatja, hogyan voltak összeillesztve a most darabjaira szétbontott oltártáblák. Nem tudom rekonstruálni a bonyolult összetettséget, amelyből a néző mindig csak azt a részletet láthatta, amely a többi szárny különböző összehajtogatásai folytán éppen látható volt. "Most az oltár szétszedett állapota lehetővé teszi, a táblák hajtogatása nélkül is, valamennyi kép megtekintését. Három oltárkép áll így előttünk, amelyek mindegyike elölről és hátulról is más-más jeleneteket mutat be. Eddig az első táblasor két oldaláról szóltam. A másodiknak szemközti részén Jézus születését és az angyalok hangversenyét mutatja a művész. Hadd szóljak ezekről valamivel rövidebben, mint az előzőkről. Nem mintha nem hordoznának ezek is kimagasló művészi és vallási mondanivalót.

A „Jézus születése” című képen csak Máriát látjuk, karjában a kis Jézussal. Csodálatos báj és szeretet ömlik el a Szűzanya arcán, amint még tehetetlen Kisdedét szemléli. Zöld falomb az egyik, kifeslő rózsák a másik oldalon, a háttérben város és szikla és víztükör és felhős ég: az egész természet, fönt az Atyaisten szimbóluma, lefelé sugárzó fénnyel, mely a Szűz feje felett galamb formán lebeg. Békés és nyugodt hangulatú a kép, ahogy illik is ahhoz a pillanathoz, amikor az egész természet, sőt még a háborúkból született Római Birodalom is kivételesen teljes békességben élt, a jámbor felfogás szerint, hiszen ez volt az „idők teljessége".

S a másik képen milyen bájos az „angyalok koncertje”: nemcsak zeneszerszámaik s örvendező arcuk, de a színek ünnepi vidámsága is valóban ritka boldog élvezetté teszi számunkra is ezt az „egyházzenei hangversenyt, melyet a Szent Szűz, akit a festő itt a kép jobb szélén térdepelve és áhítatosan szép tekintettel imádságba merülve, fénytől övezetien ábrázol, bizonyára valóban hallott azon az éjszakán, mikor eljött az órája, hogy világra hozza Elsőszülöttét, aki egyben az Atya Elsőszülötte is.

Ezeknek a tábláknak a hátlapján az antonita atyák védőszentjének az életéből látunk két jelenetet: Remete Szent Antal megkísértését, és látogatását Remete Szent Pálnál. A kísértés alakjai a szokott ijesztő állat- és szörnyfigurák, de nem olyan kibogozhatatlanul és megfejthetetlenül bizarrok, mint mondjuk Hieronimus Bosch híres képén. Itt nem gyanakszunk arra, hogy a festő kábítószer okozta mámorban látta vízióit, csak tudomásul vesz- szük szerényen és alázattal, hogy igenis mindannyian ki vagyunk téve a kísértésnek, melyek erősebbek nálunk, ha nem vetjük bizalmunkat abba, aki oly nyugodt biztonsággal utasította el a hármas kísértést, mielőtt elkezdte volna hirdetni mindannyiunk örömhírét, s akinek a kísértés hegyén imádkozó győzelmes alakja átragyog a képen Antal fölött tornyosuló felhőkön. Igen, a kísértések, illetve a bűnök, melyekre meghívni akarnak, valóban szörnyűségesek, sokszor valóban állatiak, máskor kegyetlenek, de ha igaz valójukban látnák őket, mint Szent Antal ezen a képen, bizonyos, hogy mi sem nyújtanánk feléjük sohasem baráti kezet, hanem mi is a nagy Győztesre vetnénk tekintetünket ilyen harcainkban.

S ehhez erőt adhat nekünk is a Mennyei Kenyér, amelyet képletesen holló hoz esi ében, a másik képen, a Remetének. S akkor megszépül és kezessé válik a természet, ahogyan itt a vadak dörgölőznek a remete lábához. És talán arra is utal, érzésem szerint ez a másik kép, hogy könnyebb önmagunkon és kísértéseinken is úrrá lennünk, ha nemcsak egyedül akarjuk Istent dicsérni, hanem társunkkal, társainkkal. Nem hiába volt kedvelt téma a középkori képeken a „Sacra Conversatio", a Szent, istenes társalgás jelenetei: üljünk le hát testvéreink mellé, s könnyebb lesz leülni Isten mellé is. Hiszen hallottuk: „Ahol ketten vagy hárman ..."

Végezetül látjuk az oltár harmadik rétegét, amely meglepő módon faragott szobrokat mutat: középen Antal apát, amint nyugodtan ül apáti székén, most már az Úr kegyel170