Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: Művészet és igehirdetés
hatást érheti el, ha hivatásszeretetével, kapott kegyelmével, igazság- és emberszeretetével odaáll, mögéje-él a szavainak. Hiszen elég, ha csak ennyit mond: „Testvérek, a szavak semmit sem oldanak meg; imádkozzatok!” — vagy: „Nem tudsz imádkozni? hallgasd csak, hogy nő a fű!" — vagy: „Békességet akarsz? Szenvedj érte!” - vagy: „Szenvedsz? Szeretnek.” Ha az igehirdető valóban középpont, és ha az Ige valóban élet, akkor ez fordítva is igaz; mindenütt, ahol élet van, és bármilyen élet van, az valamiképpen az Ige következménye, és valamiképpen ennek a sokszor fölismerhetetlenül eltorzult életnek is középpontja az igehirdető, a pap. Tehát hozzá tartozik az is, ami visszautasítja, letagadja, megveti, kineveti őt, ahogy Jézus Krisztushoz tartoztak a kivégző pribékek, az ellenséges bámészkodók, a gyámoltalan éjszakai látogatók is, minden és mindenki; ami azonban nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy mind juhok lesznek az ítéleten. De a haláltusában vergődő Jézusnak hozzájuk is volt szava, jobban mondva miattuk, amikor azt kérte az Atyától, hogy bocsássa meg nekik elvetemültségüket, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ami azt jelenti, hogy nem képesek felelni azért a rosszért, amit elkövettek. Hihetetlenül - a szó szoros értelmében alig hihetően — messzire nyit az üdvözítőnek ez a mondata. Akkor tehát lehetséges, sőt jogos, hogy az élet az igehirdető számára ne szűnjék meg az egyház vélt határainál, semmiféle határt ne ismerjen ott, ahol még életet tapint, mert ahol élet van, ott rejtve jelen lehet a jó is. És ki más lenne ennek az elnyomott, gubbasztó, gúzsba kötött jónak a fölszítója, fölszabadítója, gyógyítója, mint a pap, az ige hirdetője, aki a gyógyír-szavak tolmácsa? A középpont nemcsak a néhány méter sugarú, közvetlenül köréje kerekedő körnek, hanem a végtelenbe kigyűrűző köröknek is a középpontja, vagy nem középpont. Jézus Krisztus az Univerzum Origója. Már az eddigiekből is világos, hogy amikor a paptól, az igehirdetőtől művészi magatartást várunk, voltaképpen azt kívánjuk neki, hogy teljes léte „hosszában” élje át rendeltetését — az ember érdekében. Tehát, hogy egészen pap legyen, igehirdető legyen, ne csak eddig vagy addig, ekkor vagy akkor. Hogy éppen az legyen az élete értelme: ő pap, az emberi létezés gyöngeségeivel, bizonytalanságaival, időszakos csüggedtségeivel, de föl- föllobbanó s kiolthatatlan reményeivel együtt. Mert olyan az Ige, hogy éppen ilyen embereket választott s választ ma is magának. Nem díjbirkózókat, hanem esetleg görbelábú, csapottvállú, kis embereket, akik azonban hűségesebbek és kitartóbbak a sziklakőnél is. Nem jól fizetett menedzsereket, akik be tudják csapni az ördög öreganyját is, hanem egyszerű halászokat, akiket azonban zseniális lángolásra késztet hitük és szeretetük. Az Ige türelmes és türelmetlen egyszerre. Pál hiába habozott a hívás után, el is bújt Tarzus- ban és mint aki „a fülén ül", Jeruzsálemben, ahonnan mennie kellett volna, ott kezdett működni; vargabetűiből mégis kicsalogatta, majd „kivezényelte” a Lélek. Az Igében tehát a valóság, az emberi tájékozódáshoz bőven elegendő világosság, pontosság és bizonyosság, és mégis, a kiszámíthatatlan bevégzés, az isteni — jobb szó híján — szeszély, amely azonban nem önmagáért „játszik”, és alig elviselhető súlyát — jobb szó híján — édes közvetlenségével baráti, már-már szerelmes odaadásával enyhíti, a magán túl és kívül mindent átvilágító fénye, a semmi jótól nem idegen testvérisége, ha nem is mindig azonosulása, az egyértelmű szuverénitás biztonsága, mégis a bölcsesség mély csöndjében tartós töprengése az, ami hirdetőjétől művészi szívet, magatartást kíván. És van-e az Igének, amely a minden máson kívül még végtelen önmagát is bírja, van-e olyan kiágazása, hatása, érintése, amelynek nincs köze az emberi szférához? Az akárhogyan is élt, lemorzsolgatott emberi élet pislákolása is az ő tüzéből való. 2. A művész minél inkább önmagát, szerzőségét, forrás-jellegét éli át, annál inkább túlmutat magán; minél inkább önmagát adja, annál inkább „képvisel" — ha eredeti, ha jelentős. Gondoljunk Dantéra, Michelangelóra, Shakespeare-re, Rembrandtra, J. S. Bachra, Dosztojevszkijre, Bartókra, önmagukon játszottak, de nem önmagukat játszották. Alázatosságuk egyenes arányban volt s van a nagyságukkal; ezt ne feledjük. Az „igazinak" nincsenek ürügyei arra, hogy ne az igazat mondja, fesse, faragja, írja, mert tudja, ha mást tesz, önmaga lényegének kárára teszi. Igazának veszélyeit tulajdon törékenységével vállalja, nincs mögötte semmiféle szervezet, tőkecsoport vagy hivatal, amely megszorult helyzetében biztonságot nyújtana; mögötte csak az angyala áll. De az súg neki rendületlenül. A művész gondja a meghallás: „Akinek füle van...” A művészet története azt bizonyítja, hogy ennyi nagyon is elég remekművek megalkotására. El lehet azon gondolkodnunk, hogy milliomosok, földek, kastélyok tulajdonosai, királyok és főrendiek, vezérek és fegyvergyárosok csak a legritkább esetben voltak képesek akárcsak egyetlen említésre méltó művecskét is létrehozni, mert a művész megmaradásának elve nem a biztonság, hanem a kiszolgáltatottság, de ez nem önmagáért, csak abból következően, hogy kizárólag a szellemtől, a szellemétől akar függni; mástól, másoktól nem. A művész tulajdon képességeinek ösztönzésére tör az elérhető legjobb (kép, szín, hang, sor) után. Ugyan kit szolgál ezzel? Csak a becsvágyát? Aligha. Bár hatalmas becsvágy 163
