Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Pálos Frigyes: Szakrális tér

Canisianum kápolnája), vagy egy semlegesebb belső teret (a bécsi Priesterseminar kápolnája) az újra tervezők panellapokkal lehatároltak, hogy a korábbi hangulatot idéző, meghatározó építészeti formák ne befolyásolják a benne tartózkodókat. A bécsi kápolnában fehérek a falak, lényegében takartak az ablakok, indirekt a fény, mohazöld a padlószőnyeg, egyszerű az oltár és a pastoforium, — egyéb berendezések teljesen hiányoznak. Az előtérbeli faliszekrényből mindenki praktikus ülő-alkalmatosságot vihet be magával. A tér ilyenfokú semlegesítése az „egy, a lényeges” felé koncentrálásra segít, kiküszöbölve a sokfélét, a figyelmet szétszórót, az elterelőt. Kétségtelenül fennáll ez az igény a mai nyugtalan világban élő ember számára. Ezt kívánja a „meditációs szoba” többfelé szolgálni, melyet te- rápeutikus jelleggel úgy készítenek, hogy semmi sem legyen benne. Pszichoterápia? A „pácienst” egy szimpatikus, de üres belső tér fogadja, ahol az! odaérkezőnek önmagát kell kibontania. Egy nagy, kellemes hatású padlószőnyeggel bélelik ki úgy, hogy esetleg az oldalfalakra is felfut. Lehet ülni, állni, vagy éppen nekidőlni. Viszont nem lehet a térből kitekinteni, a külvilág le és ki van zárva. Indirekt fény jöhet csak be. Nem annyira képző- művészeti alkotás ez, inkább a befogadó művészeti magatartását segíti elő: pl. a térből egy keresztformát alakítanak, hogy aki odaül vagy áll, az önmaga alakítsa ki a saját Krisztus-képét.

Igaza van Grützmachernak: „A névtelen terek fájdalommal születnek.” Mindenesetre ez is mai törekvés, hogy egyrészt szabadulni akarnak a szakralitást meghatározó és befolyásoló terektől, ugyanakkor kísérletek arra, hogy bizonyos környezetekben és cselekményeknél a profán teret is lelkivé, spiritualizálttá tegyék. (Ravatalozók, polgári-társadalmi ünnepségek belső terei, ólmozott, színes ablakokkal, orgonamuzsikával.)

„Mi bújik emögött?” - kérdi az építész, Grützmacher. — „Az bizonyos, hogy mindezek a liturgia átélése szempontjából nem érdektelenek, — és az is, hogy itt nagy lehetőségek rejtőznek a művészet számára.” (Günther Rombold)

Záradékul idézzük Rainer Volp megjegyzését: „A liturgiát semmiképpen sem szabad a «tér» témájából kizárni.” - Ez nyilvánvaló, hiszen a liturgia ad a térnek szakrális értelmet.

Ami magyar lehetőségeinket és feladatainkat illeti, azok súlyos problémát jelentenek.

A két esztendeje Esztergomban rendezett kiállítás döbbentett rá minket arra, hogy a II. világháború számos templomot is elpusztító és erősen megrongáló vihara után milyen nagyszámban épültek országszerte új templomok, nagymértékben megújultak elpusztult szakrális épületek, és hozzátehetjük: szinte nincs templom, amelyet azóta külsejében, belső terében fel ne újítottak volna. Ugyanakkor azonban az is megdöbbentő volt, hogy milyen sok (és úgy tűnik, mintha ez lenne a több) esetben a létesítők nem törekedtek olyan szintű, építőművészi értékű alkotásra, ami még a szűk keretek között is megvalósítható lett volna. Nagyon sokszor megelégedtek közhelyekkel, olcsónak tűnő, gyors, után- érző, gyengén-rosszul másoló megoldásokkal. — Hála Istennek, vannak épületek is, amelyekre büszkén hivatkozhatunk, amelyeknél nemcsak gondos programadás, pályázati és elbírálási lehetőség adódott, és ahol a tervező építész gondolata, terve a kivitelezésnél a maga teljességében meg is valósult. Nagyon sok esetben azonban a „praktikus mecénás” a kivitelezés során új ötletekkel indíttatva „társszerzőként” is besegített, és menet közben a kivitelezőkkel módosította a tervet. Amikor aztán a mű elkészült, a tervező nem vállalta a szellemi apaságot, nem egy esetben letagadta még a terv aláírását is.

Belső tereinket szinte kivétel nélkül minden templomban szembe miséző oltárokkal, ambóval, szedesszel alakították ki, hogy a II. Vatikáni zsinat liturgikus rendelkezésének eleget tegyenek. Űj bor - régi tömlőkben. Bizonyos, hogy az egyedüli igazi, helyes megoldás csak új terek kialakításával együtt lehetséges. A mi esetünkben azonban a legnagyobb százalékban régi templomtereket állítottak a megújult liturgia szolgálatába. A legjobb esetben is ez csak kompromisszummal történhetett. Nálunk tehát téralakításról, tér- teremtésről alig, vagy csak ritkán esik szó. Feladatunk a meglévő terek elfogadása, fel- használása, módosítása. Kétségtelenül vannak olyan történelmi és védett tereink - nem is csekély számban —, amelyekhez nem szabad, vagy nem lett volna szabad úgy hozzányúlni, ahogy tették. Vannak azonban terek, amelyek ilyen védelmet nem igényelnek, és ilyen esetben komoly megfontolással és igényességgel a meglévőt és újat jól lehet társítani. A harmadik csoportba azok a terek tartoznak, amelyek számára hatalmas jótétemény egy kulturált építőművész ihletésével történő átalakítás — a zsinat szellemében.

Legfőbb ideje, hogy nagyon tárgyilagosan, a liturgikus előírásokat éppen úgy figyelembe véve, mint azokat a magas mércéjű és művészi igényességű építészeti szempontokat - melyekre a Kunst und Kirche építész-, teológus- és művészettörténész gárdája ad példát —, mérlegre tegyük valamennyi templomunk belső téralakításánál. Ennek folyományaként függetlenül a létesítő mecénástól — értékrendi besorolást kellene készíteni. Nemcsak azért, hogy ítéletet formáljunk jó, értékes, elfogadható és sikertelenül megoldott alkotásokul