Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Luther Márton időszerű öröksége
KÖRKÉP LUTHER MÁRTON IDŐSZERŰ ÖRÖKSÉGE Luther Márton születésének 500. évfordulója ad alkalmat erre az előadásra.1 Reformátor! alakjának és teológiai örökségének megidézése nem múltat megelevenítő szándékkal történik, hanem azzal a készséggel, hogy időszerű szavát meghalljuk. Erre a szóra mindnyájan rászorulunk, örvendetes tény, hogy ennek igényét katolikus keresztények ma már felekezeti szűkkeblűség nélkül felismerik, és polemizáló, apologetikus indulatok nélkül vállalják. Elgondolkodtató, amit a katolikus O. H. Pesch ír: „Luther teológiája, amely egykor a maga végkifejletében önálló, a régitől elváló új egyház alapjává lett, ma ennek a régi egyháznak a gondolkodásában és életében nem várt módon jelen van, eleven, alkalom- adtán elevenebb, mint azokban az egyházakban, amelyek önmagukat Lutherről nevezték el, magát Luthert azonban idegennek érzik."2 Hasonlóképpen fogalmaz Prőhle Károly evangélikus teológus: „A két világháború közti Luther-kritika után mintha maguk a lutheránusok kevésbé hallgatnának Lutherre, viszont ugyanakkor a római katolikus egyház fokozódó érdeklődéssel fordul feléje. Aki csak valamennyire ismeri a korábbi Luther-gyalázó római katolikus irodalmat, az alig hisz szemének, amikor most Luther messzemenően pozitív katolikus értékeléseit olvassa Lortz, Rahner, Congar, Tavard és mások írásaiban.”3 A két idézetből kitűnik: Luther jelentősége ma már nem szorítkozik csupán a protestantizmusra, hanem átlépve a felekezetközi határokon érinti az egyetemes egyházat; teológiájában éppúgy, mint hitében és gondolkodásában. Maga Luther nem akart tanító lenni, nem kívánt teológiai iskolát alapítani, s nem szándékozott egyházszakadást előidézni. Egy alkalommal így szólt az őt követő keresztényekhez: „Elsőként azt kérem, hogy hallgassák el a nevemet és ne lutherinek, hanem keresztényinek hívják magukat. Kicsoda Luther? Hiszen a tanítás nem az enyém. Ne így, kedves barátaim, töröljük el a pártütő neveket, és nevezzük magunkat krisztusiaknak, az ő tanítását tartjuk. Nem vagyok s nem akarok senkinek a mestere lenni." — Nem óhajtott mester lenni, s közel 500 év múlva Jan Willebrands bíboros, a Keresztény Egységtitkárság elnöke a Lutheránus Világszövetség nagygyűlésén, Evianban, 1970. július 15-én így méltatta őt: „...jó egy olyan emberre gondolni, aki számára a meg- igazulástan az articulus stantis et cadentis Ecclesiae volt. Legyen ő a mi közös tanítónk ebben, hogy Istennek mindig az Úrnak kell maradnia, és hogy a mi legfontosabb emberi feleletünknek a feltétlen bizalomnak, és Isten imádásának kell maradnia.” A bíboros szavai sejtetik: akkor közeledünk helyesen Lutherhez, akkor értjük jól teológiáját, ha az egyetemes egyház szellemi, lelki történetébe állítjuk alakját és művét. Csakis ilyen módon kerülünk közel szándékához, amellyel az egyházat nem megosztani, hanem mindenképpen az írásokra és saját lelkiismeretére hallgatva megreformálni akarta. Azaz Luther szervesen beletartozik a kereszténység 1500 éves közös múltjába, hozzátartozik a nyugati egyház- szakadás évszázadaihoz és hatékony erőként jelen van mindazokban a teológiai erőfeszítésekben, amelyek az egyház jövőbeli látható egységét szolgálják. Pannenberg evangélikus teológus szerint ugyanis a reformáció beteljesedése nem szakadás, hanem az egyház egysége. Vagy, amint az evangélikus szövetség 1982 őszén megtartott aacheni általános gyűlésén elhangzott: Luther helye a kereszténység történetének összefüggésében van, hiszen az egyházaknak közös a múltja és közös a jövője. Luther Márton a XVI. század első felében tevékenykedett. Mint minden jelentős egyéniség, két korszak fia. Félig a középkorhoz, félig az újkorhoz tartozik. Egyszerre középkori és újkori, akárcsak kortársai közül Rotterdami Erasmus vagy Avilai Szent Teréz. Démonokat lát, akiknek árnyéka egész gondolkodásmódjára kirajzolódik. Az elméleti ateizmust elvetemültségnek véli, mint bármelyik középkori teológus. A reneszánsz életörömében nem leli kedvét, úgy hogy Nietzsche a reneszánsz győzelmének akadályozásával vádolja. Ugyanakkor korántsem tartja abszolút érvényűeknek azokat a szempontokat és feltételeket, amelyek saját korának embereit fogva tartották. Nem hisz feltétlenül a császárság, az egyházi hierarchia, az arisztotelészi bölcselet örök, megváltoztathatatlan tekintélyében. Nem hajtja 154
