Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: A hit és művészet új párbeszéde

megjelent a képzőművészetben, éppen úgy, mint a zenében a köznapiság nyomasztó vagy éppen közönséges és visszataszító, de semmiképpen sem érthetetlen realitása. A pop-art, a hiperrealizmus napjainkban is a borzalmas és az erkölcsös között hullámzik. A gigantikus fotók deformált, megcsonkított emberalakjaikkal vagy a nukleáris pokol rémületét idézik, vagy a szex-látványok pillanatnyi élvezetét kínálják áruként. — Az azonban biztos: a „tárgy többé nem szökhet meg a művészetből”. Az ábrázolás kilép a „képkeretekből", visszatér az archaikus, a primitív alkotások monumentális hatásához. Újra megjelent a természetábrázolás — poszter a lakásban - vagy a használati tárgyak kompozíciója olykor metafizikai jelzésekkel (utalunk itt az ironikus hangvételű M. Duchamp-ra vagy a komoly J. Beuysre).

— A környező életet látó művész akaratlanul is kifejezi korunk szorongató problémáit. Nincs többé „Tart pour l’art" alkotás. A mai művész ismét elkötelezettje a társadalomnak, a politikának és az ember egyetemes sorsát állítja elénk. Napjaink művészetének éppen ezért nem Idegen többé a vallás világa sem ...

„...mint egy falat kenyérre ...”

Az egyház és a művészet igazi találkozása, a közös alapelvek tisztázásával folyamatosan megindult. Ismét „olyan szüksége van az egyháznak a teremtő erőre (a művészetre), mint egy falat kenyérre" — ezt adta mottónak Friedrich Kurrent a már idézett Osztrák TV-fóru- mon. Egyre több egyházmegyei találkozón kerül sor az egyház és a művészet képviselői között az őszinte, nyílt és szakszerű megbeszélésre. Most csak a salzburgi (1982), és főleg a grazi „Kultur und Glaube" címmel megtartott egyházmegyei napra utalnék (1983. III. 4-6.). Günter Rombold az itt tartott referátumában mondta:

— „Ma nagy változás történik a művészet részéről és az egyház részéről. Az irodalomban, és hasonlóan a képzőművészetben ,új bensőségességről' beszélnek... Az egyházban is új szelek fújnak, mutatja ezt a pápa beszéde, valamint az azt követő viták. Ügy látom egy új mértékrend van kialakulóban, meg kell próbálnunk végre tudatosan kitörni a gettóból. Ez azonban olyan követelmény és kihívás, amit magunknak kell felállítanunk."14

— Néhány teológus és művész együttműködve már korábban is megkísérelte, hogy az absztrakt művészet eszközeivel „vizuális extázis” módján fejezze ki a vallási élményeket es a transzcendencia új jeleivé tegye.15 Valójában a „XX. század számos, jelentős művésze transzcendentálison vagy más módon kifejezve, műveikben jelzésszerűen utal az isteni valóságra, sőt Krisztusra is, anélkül, hogy kapcsolatban lenne az egyházzal — jellemezte a jelen helyzetet Rombold a grazi találkozón, és ezzel mintegy utalt Karl Rahner korábbi törekvésére, amellyel az „anonim kereszténység" fogalmát a művészet területére is ki akarta terjeszteni.16

Ma az olyan művészeknek, akik tehetségükkel készségesen és érthetően „az evangélium jóhírének a közvetítői" akarnak lenni, sokkal könnyebb a helyzetük, mint a zsinat idején. A Picassótól újra elindított „nem csupán szépnek", hanem a „megrázónak" a művészete egyre szélesebb rétegekben talál megértésre. Az új művészet, amiben egyre inkább felismerhető az „örök", a klasszikus, talán azért idegen még egyeseknek, mert nemcsak a jövő képét sejteti, hanem, mert a jövő anyagait, technikáját, komputermódszereit is alkalmazni meri. Pedig a keresztény tartalmak is kifejezhetők ezekkel az eszközökkel, nem kell többé a műveket „áhítatos érzelmekbe” öltöztetni.

A keresztény közlésmód minden területen leegyszerűsödik, ezért merik a fiatalok nemcsak köznapi érzéseiket, de vallási élményeiket is közvetlen szavakkal, mozgással, zenei vagy képi eszközeikkel közölni. És bármilyen kezdetlegesnek is tartják egyesek az ilyen vallási megnyilvánulásokat, a régi „áhítatformákat” már nem erőszakolhatjuk rájuk. Ezek a vallásilag kevéssé járatos fiatalok is jól megértik az egyszerű, kora keresztény ábrázolásokat, és a turizmus segítségével, a műalkotások csoportos vagy egyéni tanulmányozásával rátalálnak a művészet és vallás mai közös nyelvére.

Herbert Schade már 1971-ben azt remélte, hogy,,a művészet és a liturgia metamorfózisa egy nagy, közös és spontán kezdeményezést indít el, és nem hagyja kihasználatlanul a kortársi művészetet."17

Azok a lelkipásztorok és világiak, akik figyelnek ezekre a jelenségekre, azok a lelkiség formálására is felhasználják. Nem félnek a zenei, képi szimbólum-ábrázolások szabadságától. A kreatív világiak szívesen készítenek maguk is új anyagokból liturgikus jellegű, állandó tárgyakat, vagy egy-egy ünnepkörhöz illőt. Az igazi közösségi találkozásokhoz szükséges lesz a templomok és egyéb kultikus helyek lehetséges átformálása, hogy a belső tereket felszabadítsák, a külső tereket feltárják. Nem nélkülözhetik itt sem a másutt hasz152