Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Arató Miklós: A szép szakrális környezet
a modern építészet művészi követelményeinek és így aligha lesz az egyház zsinati önértelmezésének hordozója. S ha emögött van is anyagi kérdés, tapasztalataink szerint döntően nem elsősorban az anyagiak, hanem a szellemiek hiánya okozza, hogy oly nagyszámban épültek fel misézőhelyek, kisebb-nagyobb templomok, melyeknél a lelkipásztor vagy a nép, vagy a tervező nem tudott megszabadulni az üressé vált templomsémák gondolatától, és olyan térformálást keresett, mely nem a mai „Isten népe” zsinati teológia képét hirdeti. Nyugaton is 1945 óta ezrével épültek fel modern templomok, s ezek nagyrésze szintén nem problémamentes. Teológusnak, építésznek mélyen átgondolt, elvi kérdéseket kell együtt megoldania, s aztán formába önteni, hogy a felépülő templom az összes liturgikus funkciónak megfelelő helyet biztosítson, s Isten népét összegyűjtse az áldozati lakoma oltára és az igehirdetés ambója köré. Teológiai szemléletváltozás kérdése, hogy miért kerül a tabernákulum helyett az áldozati lakoma nép felé fordított oltára (asztala) a középpontba, ahol az eukarisztia tevékeny megünneplése, a húsvéti misztérium megjelenítése az a „csúcs, amelyre az egyház tevékenysége irányul, ugyanakkor a forrás Is, melyből fakad minden ereje” (Liturgikus konstitúció 10.). Ezzel párhuzamosan méltó helyet kell biztosítani az eukarisztia őrzésének is, mely alkalmat ad a zavartalan magánáhítat számára is. Az oltár körül gyülekező Isten népe inkább a centrális jellegű tereket igényli, ahol a nép, a celebráns és a segédkezük körülveszik az oltárt. Fontos, hogy jól látható és hallható legyen a liturgikus ténykedés, melybe tudatosan és tevékenyen kapcsolódjanak be a résztvevők. Az orgona és a kórus is olyan elhelyezést nyerjen, hogy ne váljék elkülönített résszé a templomban, hanem legyenek az énekesek szerves részei a liturgiát ünneplő közösségnek. A műalkotások kérdése A templomépület térbeni és belső berendezésénél is nagyobb probléma a képzőművészeti alkotások alkalmazása és szerepük a szakrális térben. Ez a kérdés legélesebben a templomok figurális kifestésénél, a szobroknál és az üvegablakoknál merül fel. Sikeres kivitelezésük elé rengeteg akadály, elvi, teológiai és esztétikai kérdések tisztázatlansága tornyosul, mely egyaránt érinti a művészt, a lelkipásztort, a híveket és az ordináriust, aki végül is jóváhagy egy munkát. Nem térhetünk ki annak megállapításától, hogy az egyházművészet alkalmazott művészet. Tehát nem arra hivatott, hogy a művész egyéni, szubjektív élményeit mutassa be, hanem a keresztény közösség hitét kell kifejeznie. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy híveink és lelkipásztoraink látáskultúrája jóval elmaradt korunk vizuális kultúrájától. A mai képzőművészet nem tekinti hivatásának a személyek és tárgyak „valósághű" bemutatását - ezt egyébként az igazi művészet sohasem tette. Csak a mélyebb lényeget feltáró, és így értelmezett valóság tarthat igényt művészi jellegre. A művésznek a hit valóságát korunk formanyelvén, egyéni művészi alkatának kifejezésmódjával kell bemutatnia. Titáni küzdelem az Isten láthatatlan világát vagy a természetfeletti világ jeleit hordozó üdvtörténeti személyeket és eseményeket érzékeltetni a művészet kifejező eszközeivel. Hasonlít ez Jákob birkózására az angyallal. A művésznek a teológiailag pontosan megfogalmazott eszmei programot (sokszor ezt nem kapja meg) a maga művészi eszközeivel kell kifejeznie. A keresztény közösség pedig ezt a hiteles művészi élményt kell, hogy feldolgozza. A probléma mentes, narratív elbeszélő ábrázolás, a felszínesen „szép", inkább csinos kivitelezés elkerülhetetlenül a problémák élői való kitérést jelenti. A felületen marad, nincs mondanivalója, mert meg sem próbálja megközelíteni a misztériumot. Nem megy közel az égő csipkebokorhoz, hogy találkozzék az isteni lét, a szeretet misztériumával, hanem beleilleszti egy szép tájképbe a kecsesen lobogó lángokat (ez most sok mindenre vonatkoztatható példa). S ha a művészt, mint a misztikust, megérinti az isteni misztérium, annak kifejezésével épp oly nehezen boldogul, mint amikor a misztikusok írásban próbálták kifejezni a kife- jezhetetlent. Mindkettőből, szükségszerűen, nehezen felfogható, de állandó meditációra sarkalló műalkotás születik. Ennek befogadásához nyitott szellem szükséges, egy olyan lelkipásztor, aki fel tudja tárni a művésznek a misztériumot, a híveknek pedig értelmezi az ábrázolhatatlan valóság képi megjelenítését. Korunk zsinati egyháztudata igényli a krisztocentrikus elrendezést, a paschale mysterium megjelenítését. A templom védőszentje méltó, de ne központi helyre kerüljön. A Képzőművészeti Főiskolán nincs tanszéke az egyházművészetnek, a teológiai főiskolán és az Akadémián alig készítik fel a jövő lelkipásztorait arra, hogy kezükbe kapva egy sokmillió forint és felmérhetetlen szellemi értékű templomépületet, hogyan tudják azt 140
