Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Arató Miklós: A szép szakrális környezet
zására és hordozására hivatott. A csupán technikailag jól megformált anyag a művészet szellemi többlete nélkül csak tárgy marad. Ugyanígy, a technikailag kitűnően, de lelki gazdagság, a hit ereje nélkül felépített templomok csak reprezentatív épületek. Nincs olyan lelki kisugárzásuk, melyet ellenállhatatlanul megérzünk, ha belépünk valamelyik ravennai bazilikába, francia román templomba, német gótikus katedrálisba, osztrák barokk templomba vagy a XX. századi ronchampi zarándokkápolnába. — Mindehhez hozzájárult a XIX. század műemléki felfogása is, mely a régi templomokat is megfosztotta stílusuk eredeti jeleitől, és valamely „neo" stílus szellemi képmására formálta át. Sok helyett csak két példa: a pécsi székesegyház neoromán, a Mátyás-templom neogót helyreállítása. A XIX. század kitermelt egy új jelenséget, melyet a korábbi korok nem ismertek: a gics- cset. Az indusztrializmussal együtt fellép a kegyszeripar, mely szériában kezdi gyártani a templomberendezési tárgyakat, szobrokat, keresztúti stációkat, kegyszereket, devocio- nális tárgyakat. A giccset a műalkotástól az különbözteti meg, hogy a megrendelő és a művész egyéni hitélménye helyett, az üzleti hasznot kereső széria, lelketlen sorozatok kerülnek előtérbe. Az értékes terméskövet, fát, legtöbbször a gipsz, korunkban a műanyag váltja fel. Festése édeskés, hazug. Huysmans, francia író, a katedrálisok hatására tért meg. A gregorián ének és egy trappista kolostorban eltöltött hónap vezette vissza az egyházba. ,,A giccs vizuális káromkodás” — írja egy helyen, amikor észleli a múlt század végén a templomokba belopakodó hazug álművészetet. Veszélyes jelenség a giccs: sekélyes, kufárlelkület hozza létre, Ízlés és hiteles lelkűiét nélküli közösség alkalmazza s ugyanakkor a szakrális környezetben elhelyezett giccses alkotás a maga torz kisugárzásával rontja a hittartalom hitelességét. „Krisztusom, én leveszem képedet falamról. Torz hamisítványnak érzem vonalait, színeit, sohase tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. Ilyen ragyogó kékszemünek, ilyen jóllakotton derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa. Én sok éjszakán láttalak már, hallgattalak is számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló ... Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy út pora, sovány, széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra 'az Isten könnyei...” (Dsida Jenő: Krisztus) A költő e verse mindennél érzékletesebben fejezi ki a romantikus, akadémikus, szentimen- talista művészeti irányok kispolgári szintre lesüllyesztett termékeit, melyek hazug hordozójelek, „tejbeesett rózsák”. — Jelenkori egyházunk hívei a „szentkép"-ektől kezdve a templomi „műalkotások"-ig ilyen látványokon nőttek fel és mélyen megbotránkoznak olyan hiteles ábrázolásokon, amelyek nem „szépek”, hanem igazak. A „modern" egyházművészet A „modern” szó a latin „modo" - most kifejezésből az V. században merül fel először, szembeállítva az antiquus-szal. A XIX. századig az antik példaképpel szemben mindig elítélő, elmarasztaló jellege volt e kifejezésnek. Az antik művészi forma volt mindig az ideál, különösen a román stílusban (neve is erre utal), a reneszánszban és a klasszicizmusban, ahol az antik minta s követendő példakép. A román után a „gát" stílus elnevezés valami barbárt akar kifejezni, mely eltér az antik ideáltól. Ugyancsak a reneszánsz utáni „barokk” elnevezés is eredetileg pejoratív jelleggel bírt. A XIX. század második felének, de különösen a XX. századnak művészete vállalta tudatosan, pozitív értelemben, a „modern művészet" jelszavát - s ez egyben az a kor volt, melyben az egyház és a művészet a legjobban elszakadt egymástól. Igaz, hogy a modern művészet rendkívül sok irányú szellemi áramlat, sokkal kevésbé lehet stílusjegyeit összefoglalni, mint bármely megelőző stíluskorszakét, de kétségtelenül legkiválóbb művelői alkotásaiban, minden művészi ágban 138
