Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: Ünneplésünk modellje: az Úr napja
A HÉT ELSŐ NAPJÁT a keresztények az Úr napjának nevezik, mert ezen a napon támadt fel Krisztus, és ekkor történt a Szentlélek pünkösdi eljövetele. Krisztus ezen a napon új korszakot kezdett — írja Ratzinger említett nagyböjti körlevelében. — Először történt meg, hogy valaki visszatért a holtak közül és többé nem halt meg. Először törte át valaki az idő börtönének falát, ami valamennyiünket fogva tart. A keresztények kezdettől hittek abban, hogy Jézus nem „szállt el valahová ' az örökkévalóságba. Nem úgy vetette le az időt, mint egy használt ruhát, hanem köztünk maradt. A vasárnap ünneplése ezért hitvallás a feltámadás mellett, amellett, hogy Jézus az embernek a halál után is életet ad. ünneplésünkkel bizonyságot teszünk arról, hogy van mit remélnünk, hogy élni jó, mert megmarad a szeretet. Szent Pál a Korintusiakhoz írt első levelében (57 körül) már ezt az utasítást adja: „A hét első napján mindegyiktek tegyen félre és gyűjtsön össze annyit, amennyi neki tetszik ..." (16,2). — „A hét első napján egybegyűltünk a kenyértörésre" — olvashatjuk a 64 és 80 között íródott Apostolok Cselekedeteiben (20,7). János apostol említi először a keresztény ünnep új nevét: „Az Úr napján elragadtatásba estem" (Jel 1,10). Részletes kifejtését lásd e szám biblikus tanulmányaiban.) Amint az apostoli utasításokból is kitűnik, az egyház első tagjai sem önkényesen döntötték el, mikor ünnepeljék közösen az Úr napját. Ez az ünneplési mód mindmáig az egyház közös hitvallása arról, amit Krisztus értünk tett. Ezért mondja Szent Ágoston: „Messze híres a mi vasárnapunk. Az egyház tanítói elhatározták, hogy a zsidók szombatjának minden dicsőségét erre a napra ruházzák át. Amit ők jelképesen tettek, azt mi valóságosan ünnepeljük. Akkor lesz igazi nyugalmunk, ha végleg megvalósult a feltámadás” (Ps. Aug. PL 39,2274). AZ ÚR NAPJA sokáig a keresztények egyetlen ünnepe volt. A rómaiaknál a hét első napja a Nap tiszteletének a napja volt (dies Solis), ami egybeesett a keresztény dies Dominicus- szal, az Úr napjával. — A keresztények azonban a Nap ünnepében is meglátták a szimbólumot: „Krisztus a mi felkelő Napunk!" — Az Úr napja tehát nemcsak magába foglalja az emberi ünneplés jegyeit, hanem felemeli az ember ősi, olykor csak ösztönös vágyait, és teljessé teszi Krisztusban. Az egyház nem egyszerűen Jézus földi eseményeire emlékezik vissza, hanem a keresztények egész életét bevonja az élő Krisztus misztériumába, tudatosítja bennük, hogy az egész emberiséget megváltó Főpapnak a feltámadását ünnepük. Milyen a mi ünneplésünk? AZ ÖRÖK LÉTEZÉS FELETTI ÖRÖM ÜNNEPE. Nem véletlen, hogy éppen az a Szent Pál hangsúlyozza annyira az örömteli ünneplést, aki megtérésében megrendültén élte át a Krisztussal való találkozást, míg a többi apostol szinte „beleszületett" a kereszténységbe. Pál leikéből árad a hála öröme: „Örüljetek az Úrban! Újra csak azt mondom, örüljetek! az Úr köze! van" (Fii 4,4.5). Pál örömhíre állandó hálaünneplés: „Hála legyen az Istennek kimondhatatlan ajándékáért!” (2Kor 9,15). Az Úr napján, a hét kezdetén mi is örömmel mondunk köszönetét. Hálát adunk a teremtés ajándékáért, amivel Isten megelőzött minket. Ezért valljuk meg közösen: „Hiszek egy Istenben, a menny és föld Teremtőjében!' — Aquinói Szent Tamás arra figyelmeztet, hogy az Úr napján főleg három dolgot ünnepeljünk: „A világ teremtését, a fény létrehozását és Krisztus feltámadását" (Opusc. Ps 23). Ezt a hármas összefüggést idézi fel ma is az egyház: Isten megteremtette a világot. „...Krisztus föltámadása azonban nem a teremtés visszavételét jelenti — hangsúlyozza Ratzinger —, hanem annak végleges megerősítését. A föltámadás azt jelenti, hogy az anyagi világ nem semmisül meg, mert Krisztus feltámadásával azt is bevonta az Isten titkába. A föltámadás végérvényes megerősítése annak az igének, amivel az ószövetségi teremtéstörténet zárul: „Isten látta, hogy minden, amit alkotott, igen jó" (Tér 1,31). „A feltámadás azt jelenti, hogy Isten végérvényesen .jónak' mondja a teremtést. Jónak nevezi, mivel felveszi önmagába és a teremtést ezzel a múlandóságból a maradandóságba emeli, átváltoztatja" (Was feiern . . . 126—127). — A teremtésért való hálaadásunkból nem felejthetjük ki, hogy Isten felelős cselekvésre is indít. Ő átadta nekünk a világot, mint a munka és a pihenés életterét. A „Hajtsátok uralmatok alá a földet" (Tér 1,28) nem jelenti azt — amint sokan értették —, hogy „zsákmányold ki!”, hanem, hogy „ápold!", bontakoztasd ki isteni értékeit és jelöld meg az emberi szellem jegyével. A kultusz, az ünneplés szava egy tövön fakad a kultúrával (cultus, cultura = ápolás, gondozás, nemesítés, — valamint tiszteletadás, hódolat). „A kultusz-kultúra összefüggése tehát azt jelenti — írja Ratzinger — úgy ápoljuk a világ dolgait, hogy bennük Isten teremtését tiszteljük, és ezzel Istent magát is imádjuk." A SZENT VENDÉGSÉG ÜNNEPE. Krisztus meghív eukarisztikus vacsorájára,- ahol tudatja velünk: testének áldozatával megvált minket és így dicsőíti meg az Atyát (vö. Jn 17,1). Az 91
