Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cselényi István Gábor: A lelkiség világi és közösségi dimenziója
az abban való tevékenykedés ellen szól.9 Bár épp János az, aki a szemlélődés elsőségének hagyományát útra indítja, maga is ismeri a „nem evilágból, de a világban" kettősség feszültségét, amelynek erőterében a világot az aszkézis eszközének tekinti,10 és leveleiben a „szeretet misztikájáig" jut el. Nem igazolja a világ-ellenességet vagy a csak-passzív lelkiséget a további fejlődés sem. A szemlélődés prioritását általában a keleti egyház sajátságának tartják.11 Valójában Keleten is széles skálája alakult ki az „Isten-ismeretnek", a szélsőségesen intellektuális gnózis-hittől a bizánci humanizmusig amely a cselekvésben látja Isten megismerését.12 Szent Ágostontól kezdve azután mind többen lesznek a „vita activa" hívei Nyugaton is. A szentignáci spiritualitásban (vö. „cselekvésben való elmélkedés”) a világ már az Istennel való találkozás helye, sőt célpontja. Aquinói Szent Tamás is elismeri a világ sajátos értékét, a humanizmus és a felvilágosodás egyre inkább pozitívnak látja a világot s az abban való tevékenykedést, ez a folyamat érik be filozófiai szinten Hegelnél, majd Marxnál. Hogy ma teológiailag is pozitívan látjuk a világot, az nem kis részben Teilhardnak köszönhető. Mint méltatói kimutatják 13 nem előzmények nélküli „ugrásról" van szó. Véqül is Teilhard látásmódjában ősrégi gondolat él tovább: „Légy meqgyőződve arról, hogy Isten mindenütt figyel téged.” Ezt a világon is átszűrődő Jelen'étet éli tovább Teilhard az „isteni miliőben”: „A Földdel érintkezve tapasztaltam, hogy az isteni ragyog ót a lángragyúlt viláqmindenséq szivén: Krisztus."14 Innen már egyenes az út a zsinat világképéig és a Re- demptor hominis szintéziséig: „Jézus Krisztus a történelem és a kozmosz Középpontja." Ha kicsit is komolyan vesszük a megtestesülést (az incarnatio continua-t) melyben az emberi az isteni „helyévé" vált, az ember világa az Istennel való találkozás helye lesz számunkra.15 Korunk lelkisége pozitív tartalmúnak látja a világ dolgaiban való tevékeny részvételt is: ..Isten kimeríthetetlenül megtapasztalható cselekvésünk teljességében.”16 Immár két lábbal állhatunk a „modern világban”, Istennel a cselekvés révén is egyesülhetünk. A tett a szemlélődés eqvenrangú társa, sőt, utóbbi nemcsak nyuqalmi állapotban lehetséges, hanem aktivitás közepette is. A modern élet is kínál lehetőségeket, hogy — hétvégén, üdülés idején — a természet közvetítésével szerezzünk Isten-élményeket, hogy — az égő csipkebokor élményéhez hasonlóan, vagy Jézus látásmódja szerint, aki élőlényekben, természeti jelenségekben a Gondviselő jelenlétét látta — a világot „istenien" és Istent .evilágian”, a világon átszűrve szemléljük.17 Ám nemcsak az erdő, a tópart, az érintetlen természet, hanem az ember által tovább-bontakoztatott világ, a nagyváros is „istenhordozó", ha erről hajlamosak is vagyunk elfeledkezni. Mik lehetnének ennek az új világ-lelkiségnek megnyilvánulási formái? A humanisták (Eckhart mester, Johannes Tauler) misztikájának mai utóéletét kereső Dietmar Mieth új „világétosz” kialakításának szükséqességéről beszél.18 amely magában foglalja a Földünk természeti kincseiért, humán kultúrájáért vállalt felelősséaet, a vlláqért viselt „kezességet". Az energiaproblémák, az atomenergia békés, még inkább háborús célokra való felhasználásának — s egyáltalán a háború, a leszerelés — kérdése valósággal megsokszorozza ennek a világméretű felelősségnek a súlyát. Mindez nemcsak politikai, társadalmi kérdés a ma kereszténye számára, hanem etikai, teolóqiai kérdés is, ezért mai lelkiségünknek feltétlenül magában kell foglalnia ennek a Föld-méretű felelősségnek az ébrentartását.19 Ez az a pont, ahol hitünk közvetlenül is mérhetetlenül sokat tehet a „világ életéért”: elsősorban fennmaradásáért, közvetlen jövőjéért de végső jövőjéért is. A világi spiritualitásnak (amelyre kitűnő pé'dát mutatnak az OMC kiadványai, különösen Michel Ouoist művei20) megvan a maga sajátos aszkézise. Nem a test-ellenesség vaqy a világból való kiszakadás értelmében, hanem az értékek kibontakoztatása érdekében vállalt átdoza'ok értelmében. Ilyen jelentésben beszél II. János Pál pápa is Laborem exercens kezdetű enciklikájában a munka lelkiségéről: a napi munka nemcsak pénzkereset, hanem a Teremtő munkájában való részvétel. Sőt, az alkotó erőfeszítés már nem is csupán aszkézis. Szemlélődés-folyamat, misztikus élmény is. ..Isten — írja Teilhard — nem fordítja el tekintetét elővigyázatosan a munkától... Ellenkezőleg. Épp ott lesz elérhető." A mai ember számára, akinek nincs ideje a külön-zárkózásra, a félrevonulásra, mérhetetlen sok energiát szabadít fel az imádságos lelkülettel. sőt imádságként végzett napi munka. A korlátlan „növekedés ideológiáinak” válságát látva ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell: a munka, a termelés nem önérték. A természethez nem közelíthetünk a kizsákmányolás szándékával. Le kell mondanunk az egyoldalúan birtoklás-fogyasztásra való törekvésről, a csak termelési eredményekben való gondolkodásról. A világért vállalt felelősségnek össze kell fonódnia az emberi értékekért vállalt felelősséggel, s nem feledhetjük a Laborem exercens drámai figyelmeztetését: az ember elsőségét keli vallanunk, nem a dolgokét (112.). Az emberközpontú világ megszerettetése nevelési, katekétikai probléma is. Természeti élmények, a művészetek adta lehetőségek segítségével odáig kell elvezetnünk hittanosain8
