Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Miklós: Szociológia,vallásszociológia, katolicizmus
vül”, legfeljebb tudomásul véve felhasználhatja őket. A társadalmi törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyó, erkölcsi előírások vagy szociálpolitikai célkitűzések eleve kudarcra vannak ítélve. Még keményebben fogalmazva: az emberi és társadalmi viszonyok mindennemű formálásának kikerülhetetlen feltétele a viszonyokban érvényesülő törvényszerűségek ismerete. (A törvényszerűségek megismerésének módszereit, eljárásait és összegyűjtött eddigi tapasztalatait nevezzük összefoglalóan szociológiának.) Az empirikus adatgyűjtés első szakasza 1795—1845 közé esik. Ezt követi az elméleti szociológiai művek sokasága. Tocqueville-nek „Az amerikai demokráciáról" írott könyvétől (1833), Engels „A munkásosztály helyzete Angliában" (1845) című írásáig, Spencer általános szociológiájáig (1862—1893), Tönnies „Közösség és társadalom” (1887) című vagy Dürkheim (1895-től) és Weber számos (1889-től) írásáig. A szociológia három legnagyobb alapítója, Marx, Dürkheim és Weber felfogásában fontos szerepe van a vallásnak. Dürkheim főművét,2 Weber több alapvető könyvet szentelt neki.3 Mind a szociológia egészében, mind szorosabban a vallásszociológiában egyaránt nyomon követhető a zsidó és a protestáns tradíció. Katolikus szerzőt legfeljebb az adatgyűjtők között, a katolikus tradíció nyomait azonban egyáltalán nem találjuk. A szociológia kialakulásának századában a katolikus egyház gettóban van. Elsősorban a fejletlen vagy csak lassabban fejlődő országok, a parasztság és a feudális uralkodó osztály — azaz nem a polgárság és nem a munkásság — alkotják társadalmi bázisát. A polgári átalakulás véglegességét és megfordíthatatlanságát csak nagy késéssel ismeri fel. Ahelyett, hogy a vajúdó világ szenvedéseinek és szenvedőinek szószólója lenne, politikai pozícióinak védelme foglalkoztatja. A politikai események sora a pápák franciaországi fogságától a pápai állam felosztásáig és IX. Pius önkéntes fogságáig tart, amit Németországban a Kulturkampf, másutt a liberalizmus egyházellenes intézkedései egészítenek ki. Ugyanekkor tanban és egyházképben a megmerevedés, a központosítás és a világ változásainak elutasítása a jellemző: a pápai tévedhetetlenség dogmaként való megfogalmazása (1870), a kor tévedéseit elítélő „Syllabus" (1864) a modernizmus elítélése (1907) stb. Az egyház ebben a korszakban következetesen az abszolút monarchiát tartja eszménynek. Katolikus politikusok és gondolkodók a társadalmi feszültségek megoldását a jótékonykodásban keresik.4 50—100 évvel a korszellem mögött lemaradva, a XIX. század vége felé a katolikus gondolkodás is kezdi tudomásul venni az új idők új szeleit. Az első „szociális enciklikát" (Rerum novarum, 1891) a legkülönbözőbb pápai megnyilatkozások sora egészíti ki.5 A századforduló óta a katolikus egyház önálló társadalmi tanítást képvisel, ami minden vonatkozásban a szociológia ellentéte. A keresztény társadalomtan előfeltétele a kozmikus rend, a teremtett világ egységének elfogadása. Ez a társadalomtan ott folytatja, ahol a neoskolasztikus természetjogi felfogás befejezte. Ez a társadalomtan teljes mértékben a teológia - főleg a morálteológia és az ekléziológia — szolgálóleánya. — A keresztény társadalomtan spekulatív, deduktív és normatív. Ez azt jelenti, hogy egy elképzelt (vagy célul tűzött) és jónak mondott általános rendhez viszonyít; állásfoglalásait abból vezeti le és erkölcsi követelményeket fogalmaz meg. (Szemben a szakmai előfeltevéseket nem igénylő, a tapasztalati világból kiinduló, a tapasztalatot tájékozódási eljárásnak használó, és az értékelést elutasító szociológiával.) A keresztény társadalomtan — ismét ellentétben a szociológiával — egységes rendszer. A világ ellentétes érdekei és törekvései között egyértelmű állásfoglalást képvisel, éspedig akarva, nem akarva valakinek az érdekében. Ezért lehet azt mondani, hogy a keresztény társadalomtan ideológia,6 mégpedig a restauráció ideológiája.7 Röviden, a keresztény társadalomtan az egyház és a világ kapcsolatának teljes félreismerésén nyugszik és a kölcsönös meg nem értést maga is fokozza. Nem a társadalom megismerésére biztat, hanem tökéletes triumfalizmussal minden, a társadalomra vonatkozó ismeret birtokosának és kifejezőjének tartja magát. Nem a lehetőségek kihasználására, hanem egy elméleti elképzelés feltétlen megvalósítására szólít fel. Végső soron nem az emberi alkotókészségtől, hanem ellenkezőleg, a tanban rögzített elvek puszta kivitelezésétől várja minden társadalmi kérdés megoldását. A keresztény társadalomtan jól jelzi azt a szellemiséget, amely képtelen volt a szociológia befogadására, és amely csak az 1960-as években került végleg a történelem süllyesztőjébe. (Kivételek és előfutárok azonban akadtak. Közülük elsősorban a francia Le Bras-t és iskoláját kell említeni, akik a leíró vallásszociológia módszertanát kidolgozták és több tucatnyi tanulmánnyal8 készítették elő a francia lelkipásztorkodás újjászervezését.) A zsinat és □ szociológia A 2. Vatikáni zsinattal mindez megváltozott. A zsinat számos dokumentuma szociológiai szemléletet képvisel. Chenu egy új „kopernikuszi forradalomról" beszél. Ennek lényege az 67
