Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Congar, Yves: A karizmatikus megújulás és a Szentlélek teológiája
Ügy gondolom, hogy az ilyen intenzív vonzerőnek a csoportlélektani magyarázata igen gyönge és ezért tuaatositanunk ke.l az Ur sajátos működésének és jelenietenek hiteies, keresztény tényét, azt ugyanis hogy mindenütt, tehát az ilyen közösségben is — ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ö nevében (Mt 18,20) — az Ür sajátos módon van jelen és működik. A vértanúk korának nyilvánvaló tanúságtevői közül erre utal Szent Iré- neusz tanúsága: „Őrt, ahol az ekklészia, a gyülekezet van, ott van az Isten Lelke is; és ahol az Isten Lelke van. ott jelen van az ekklészia és minden kegyelem" (Adv. Haer. III., 24,1). Mindez nem jelenti azt, mintha nem lenne azért néhány kérdésem a Megújuláshoz. Ezeket már másutt megfogalmaztam. Itt csak röviden utalok rá. Nem nagyon sze,etem a „karizmatikus" címkét, pontosan az én sajátos felfogásom miatt, amivel a karizmákat úgy értelmezem, mint azokat az ajándékokat, amelyeket a Szentlélek szolgáltat Krisztus testének építésére. Nem szeretném, ha csak a rendkívüliség, látványosság, a túlzottan lelkesedő megnyilvánulások vezetnék a lelkeket arra a meggyőződésre, hogy a karizmát azonosítsák a rendkívülivel, vagy a szenzációssal. Nem akarok ezen a ponton nagyon erősködni. ezért elfogadom azt a címet, amit ennek a konferenciának adtak a „karizmatikus Megújulásról”. Sokkal inkább zavarba hoz egy bizonyos leegyszerűsítő naivitás, amivel sokan nagyon könnyen, majdnem mindenütt a Szentlélek közvet.en hatását látják. Azt a közvetlenséget, ami azt jelentené, hogy Isten egészen nyíltan, az esetek minden részletében jelezné nekünk, mit kell tennünk, mintegy megkerülve józan értelmünk használatát. És azt is, hogy a szentírási szövegek értelme azonnal megvilagosulna előttünk... Részemről ezekben tartózkodom minden o.yan válasznak vagy valamiféle megoldásnak a keresésétől, amely ilyen rövid, közvetlen és személyes formáoan történne. Én inkább a hosszabb, a nehezebb utat választom. A lelki írók is mindig a józanságról, az olykor terhes, de türelmes megoldásról beszélnek. Tudom, hogy ezzel a kérdései tüzetesen foglalkoznak a Megújulásban. Ezért az ilyen kérdéseket és bírálatokat inkább mellőzöm. Egészében véve inkább azt gondolom, hogy ez a Megújulás Isten kegyelmi ajándéka korunk számára, és anélkül, hogy teljességre törekednék, elmondom azt is, hogyan látom ennek a Megújulásnak a helyét és szerepét a ma Egyházában. Régóta ismerjük a jól szervezett, stabilizált egyházat, amely úgy látszik, mintha „önmagától" funkcionálna az élet tökéletes szerkezetében. Jól emlékszem a harmincas évekből egy ökumenikus találkozóra, amikor is Charles Westphal protestáns lelkipásztor ezt mondta: „Ti, katolikusok azt a benyomást keltitek, mintha ti akarnátok .gazdálkodni’ a Szentlélek- kel". Nehogy azt gondoljátok, hogy most azt az intézményt támadom, amelyre rááldoztam munkám legjavát. De úgy gondolom, Isten ma arra hív meg bennünket, hogy jobban tudatosítsuk: Ö az, aki építi egyházát, isten az, Jézus Krisztus, aki a Szentlélek által szüntelenül felszítja azokat a működéseket, amelyek által az egyház, az Isten műve felépül. Isten az, aki meghív (Rám 1,6); Isten népe, Isten egyháza (1Kor 1,1; 2Kor 1,1). Ez az Isten az, aki szétosztja a szolgálati adományokat, a megbízatásokat (1Kor 12,4—11). Ez az Isten adja a növekedést (lKor 3,6), Krisztus az, aki az egész testet egybefogja és összetartja (Ef 4,16). Isten tesz egyeseket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítókká és pásztorokká (1Kor 12,28; Ef 4,11). Bizonyos, hogy Isten azokon az intézményeken keresztül, és azokban az intézményekben tevékenykedik, amelyeknek Ö rakta le alapjait. Igen, ott valósul meg a keresztség és Jézus szent eukarisztiája. De látjuk azt is, hogy Isten személyekben és személyek által is tevékenykedik. Ahhoz, hogy az Institut Catholique (a párizsi Teológiai Főiskola) Ökumenikus Intézetében tartott kurzusaimhoz kellőképpen felkészülhessek, legújabban a protestantizmus gazdag mozgalmait tanulmányoztam, különösen a XIX. századi angolszász mozgalmakat. Ezek a mozgalmak egybefonódnak azzal, amelynek kezdetei Wesley-hez nyúlnak vissza. Ezek a mozgalmak mind Krisztustól megragadott személyeknek a tettei voltak, azoknak, akik arra a szándékra áldozták életüket, hogy a világot megtérítsék „ebben a nemzedékben" — mondta John Mott. Ezt a számos mozgalmat Rouse és Neill egy nagy műben dolgozták fel „Voluntary Movements” (önkéntes Mozgalmak) címen. A mozgalmak nem az intézményből fakadtak, azért, hogy beilleszkedjenek és újraélessszék azt, hanem olyan személyektől indultak ki, akik csoportokat alkottak és így indították el a mozgalmat. Én úgy látom, hogy a ti Megújulás (Renouveau) mozgalmatok nagyon hasonlít a korábbi Ébredés (Réveil) mozgalomhoz. Talán az elnevezések különbözősége magában hordja azt az értelmüket is, amit pontosabban meg kell fogalmaznunk. Egyházunkban nemcsak egy ilyen fajta mozgalom van. XII. Piusz akkoriban a liturgikus megújulásra vonatkoztatva mondta: „A Szentlélek átvonulása Isten egyházán” (1956. szept. 22.). Ugyanezt lehetne elmondani az ökumenizmusról, és még sok más mozgalomról is, de hangsúlyozottan az Ébredésről, az önkéntes Mozgalomról és erről a Karizmatikus Megújulásról, ami a mai mozgalmak közül a legkevésbé intézményesített. 4
