Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 4. szám - TÁVLATOK - Kiss László: A folyamatosan megújuló egyház

tűnik, de magyarban kicsit idegenül hangzik és nem ment ót a közhasználatba. Az is hiányosságnak látszik, hogy a laikátus teológiájával — eddig még legalábbis — nagyon keveset és kevesen foglalkoztak (Vves Congar müve még mindig a legalapvetőbb: Jalons pour une théologie du lai'cat, Paris, 21952; — németül: Der Laie, Stuttgart, 1956.). Ezzel függ össze az a felfogás, hogy sokan még ma is az egyházat és az egyház ügyeit a „papok dolgának” tartják, amihez semmi közük. Nem érzik magukénak sem a templomot, sem az egyház jövőjéért vagy jelenlegi helyzetéért nem éreznek felelősséget, minthogy nem vált bennük tudatossá: „...sokan egy test vagyunk Krisztusban és egyenként egymásnak tagjai" (Rám 12,5).

Az egyház „piramisszerű képéről" (amely szerint az egyház a római pápa, a vele egyesült püspökök, papok, valamint világiak) — ma már lassan kezdünk áttérni a krisztusi tanításnak jobban megfelelő egyházképre, amelyben a római pápa, a püspökök, a papok is. Isten népének szolgái, akik nemcsak tanítanak, hanem híveiktől sokszor maguk is tanulhatnak. A túlzásba vitt központosítást kezdi felváltani a helyi egyházak, sőt egyházközségek nagyobb önállósága, felelősség-vállalása. így a krisztushivők tevékenyebben és nagyobb öntudattal, felelősségvállalással kapcsolódnak bele az egyház mindennapi életébe nemcsak a liturgiában, hanem a tanításban, a különféle szeretetszolgálatokban is.

A Lumen Gentium jelentősége az egyház mai önértelmezésére

Az egyházról szóló hittani rendelkezés — egyháztani szemszögből — mérföldkő a helyes út megjelölésére. 1964. nov. 21-én szavazták meg a zsinati atyák (2151-en, mindössze 5 ellenszavazattal). Közel két évtized távlatából szemlélve ezt a dokumentumot megállapíthatjuk, hogy a régi, egyháztani ismereteket új fénnyel világította meg és a régi építőköveket jól építette bele egy új egyház-felfogásba. Megőrizte a folyamatosságot a változásban és úgy tudott forradalmian új lenni, hogy hű maradt a hagyományhoz és az egyházat irányító Szentlélekhez. Fel kell azonban vetnünk néhány — talán nyugtalanítónak ható — kérdést is. A Lumen Gentium tanításából: Mi valósult meg és mi nem? Mi az, ami benne nem teljesíthető eszmény, elérhetetlen utópia, netán alaptalan ábránd? A kollegialitás szelleme, a közös felelősségvállalás kezd megvalósulni a különböző szintű tanácsokban. Amikor azt jóleső érzéssel vesszük tudomásul, nem feledkezhetünk meg egyházunk súlyos, égető, életbe vágó problémáiról! Arról, hogy — a papság létszáma katasztrofálisan csökken (néhány ország kivételével!), — egyesek szeretnének újból a világ elől elzárkózva gettóba vonulni!, — néhol találkozhatunk az ún. „tekintélyi elv" újszerű kinövéseivel, — máshol meg éppen az egyházi engedelmességet és legyeimet lázi ó elmélettel és gyakorlattal. — Egyesek lebecsülik az imádságot, aszkézist, elmélkedést, vagy keleti-meditációs módszerekkel próbálják helyettesíteni. — Fenyeget a „csak-felebaráti szereíetet” hangsúlyozó, Isten szeretetéről megfeledkező szemlélet, az ún. „horizontalizmus— A nemi erkölcs terén is veszélyessé válhat a „szerelem mindenek felett való jogát" hirdető nézet — házasságon kívül és belül. — Egyre kevesebben vállalják az „áldozatos hivatásokat'. A minél könnyebb pénzszerzés, meggazdagodás, élvezetek hajszolása lépett az értelmes életcélok helyébe. — Egyre inkább terjed az alkoholizmus és a kábítószerfogyasz ás. —* Igazi életörömüket vesztett emberek lelki egyensúlya gyakran felborul, következményei: ideg- és elmebajok, öngyilkosságok, pesszimizmus lehetnek.

Ez a néhány, az egyházon kívül és belül is megtalálható, vázlatosan felrajzolt probléma arra enged következtetni, hogy a Lumen Gentium, és általában a II. Vatikáni zsinat idején meglévő optimizmust korunkra már borúlátás váltotta fel. Azt is láthatjuk, hogy az egyházról szóló konstitúció csak kis részben vált valósággá, nagyobb része ma szép eszménynek, sőt megvalósíthatatlan utópiának tűnik! (vö. W. Beinert: i. m. 89.) A másik kérdés, amit felvetünk, inkább gyakorlati: Milyen legyen az egyház melletti tanúságtételünk? — Részleteiben és konkrétan nem tudjuk megfogalmazni, általánosan érvényes recepteket sem tudunk adni, csupán néhány alapelvet szögezhetünk le: — Tanúságtételünk legyen szorongástól mentes! Krisztus egyházát sziklára építette, a pokol hatalma nem vehet erőt rajta! — Higgadt, nyugodt! — Fliszen a közösség egyháza csak kis lépésekben közelíthető meg és lassan válik valóra. — Legyen katolikus! vagyis az élet minden területére kiterjedő! — Legyen nyitott: Isten igéjére az egyházban, a Szentlélek sugallataira lelkűnkben, az idők jeleire a történelemben. — Legyen bátor, hiszen „Isten nem a félelem, hanem az erő, a szeretet és a józanság Lelkét adta nekünk" (2Tim 1,7), hogy mindig készen legyünk megfelelni mindenkinek, mi az alapja reményünknek, aki csak ezt kérdezi tőlünk (vö. 1Pt 3,15).

Egyik teológus leírja, hogy esti beszélgetésre hívták meg, nem hivő emberek. Nehézkesen indult meg a társalgás, lassan azonban a beszélgető partnerek egyre jobban belelendültek és azután csak úgy záporoztak a teológus felé a különböző kérdések, hogy alig győzött válaszolni. — A beszélgetés végén ezt kérdezték tőle: Miért olyan unalmas a templo233