Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE MARIE-DOMINIQUE CHENU ZSINATI TEOLÓGUSSAL - Széll Margit: A zsinat első jelentős tette
kánusok mellett egyéb szerzetes növendékek is tanultak itt. Sok régi tanítványomból kitűnő lelkipásztor és misszionárius lett. Közülük való volt Mgr. Rolland, Antsirabé püspöke, aki nemcsak lelkipásztori buzgóságával tűnt ki, hanem politikai éleslátásával is. Mint francia, elsők között követelte, hogy Madagaszkár gyarmatának adják meg a jogos függetlenséget, ami végül is 1956-ban megtörtént. Én, amint római tanulmányaimból visszatértem, a keresztény hittanítás történetének tanára lettem (akkor még dogmatörténetről, vagy dogmafejlődésről szó sem lehetett). Tanulmányi nyitottságunkban felismertük a XIX. század egyik meglátását, hogy ugyanis a történelem nem csupán a múlt eseményeinek és kultúrájának a tanítása, hanem a kultúra elkötelez a jövővel, mivel dinamikusan magába építi a múltat. — Lucien Febvre és Marc Bloch ekkor indították meg a Gazdaság- és a Társadalomtörténet Évkönyveit (Annales d'histoire économique et sociale). Amíg mások a profán történelmen dolgoztak, addig mi hasonló módszerű munkát kezdtünk a teológia történetében. Jó jelzés volt ez számunkra, mert így bekapcsolódhattunk az új kulturális mozgalomba és ezzel is gátolni tudtuk, hogy a teológia a kutatások terén a peremre kerüljön. A keresztény gondolkodás történe'éből a középkort dolgoztuk ki. Erre a korra alkalmaztuk azt a történeti módszert, amit akkor már Lagrange atya, a Jeruzsálemi Bibliai Iskola megindítója a bibliamagyarázatban használt. Tettük ezt Szent Tamás helyes megértése érdekében. Egy időtől elvonatkoztatott tanrendszer helyett Szent Tamást és tanítását visszahelyeztük a saját korába. Ettől kezdve életszerűen ismertem meg Szent Tamást, és megismertem azt a törvényszerűséget is, hogy minden kornak a saját történeti helyzetében kell befogadnia nemcsak a felsőbb szintű hittanítás anyagát, hanem azt a hitet is, amit a keresztény nép a lelkében hordoz. Tehát nem egyszerűen a teológia történetéről van szó, hanem történeti teológiáról, az egész keresztény nép történetéről. A teológián belüli teológiatörténetet akartuk megalkotni, azért, hogy az örök igazságokat temporalizáljuk, vagyis elhelyezzük az időbe. — A történeti szemléletű teológia mennyiben hozza közelebb az egyházat a világhoz? A történelembe ágyazott teológia lényege, hogy az Isten Igéje belső összefüggésbe került a teremtett dolgokkal. Nyilvánvaló, hogy míg ez a teológia változatlanul hagyja a hit gyökeres formáját, ugyanakkor folytonosan módosítja a hit kifejeződéseit. így lehet a teológia kiindulópontja minden olyan emberi vállalkozásnak, ami egy nép éle ének a teljességéhez tartozik. Ilyenek a gazdasági alapok is, melynek talaján bontakozik ki a kultúra. Meg kell ezért ismernünk azokat a változó fellogásokat is, amelyek jelentést adnak az eseményeknek, sőt amelyek az egyedek öntudatlan motivációit is meghatározzák. Saulchoir után módom volt találkoznom a harmincas évek megújúlásában Godin atya Párizsi Missziójával (Mission de Paris), Augros atya Franciaországi Missziójával (Mission de France). Jól emlékszem, milyen megrendülést okozott akkoriban az egyház újraértelmezése, amely szerint az Egyház Isten Népe, olyan nép, ahol a kicsinyek és a szegények az evangélium igazságának tanúságtevői. A francia munkáslelkészek nem kívülről térítették meg a munkásokat, hanem önmaguk is teljesen azonosultak a nép jogos követelésével, jelezvén azt, hogy az egyháznak a világban van a helye. így idők során egyre jobban kezdtem észrevenni a dialektikus összefüggést az időleges dolgok szükségszerű autonómiája és az evangélium jelenlétének totalitása között. És mivel nemcsak történész, hanem filológus is voltam, ebben az időben új értelmet nyert előttem számos eddig használt kifejezés, többek között az „esemény" szó is. Az „esemény" nem akármilyen tény, hanem olyan, aminek emberi és evangéliumi jelentése van. Ezt látva, a történelmi események autonómiáját átengedtem a történészeknek, én pedig saját evangéliumi megkülönböztetési módszeremmel olvastam ki belőle a munka, a földi világ értékeit. Megláttam, hogy szent történelemről van szó, ami ma is folytatódik, és mi ennek a történelemnek nem lehetünk csupán a fogyasztói. Mindez olyan anyag, amiből nekünk kell tovább a szent történelmet kialakítanunk. A hit fényében tudjuk megadni az emberi valóságoknak és a munka természetének a megillető súlyát. Ezek a felismerések voltak azok, amiket XXIII. János pápa később az „idők jeleinek” nevezett: tehát ezek az „események" az evangéliummal összefonódott jelek, amelyek lehet, hogy nem mindig értek be, lehet, hogy olykor zátonyra futottak, de mégis Isten országának a jelei. Új dimenzióban láttam meg a világot, amivel együtt jár a világ egységesülésének a szemlélete. Az egyház már akkoriban (a harmincas években) érezte, hogy nem maradhat katolikus, ha csak a nyugati világra korlátozódik. És íme, napjaink új felfedezése a civilizáció jogos pluralitásának az elfogadása. Felismertem azt is, hogy a történelem is kinyilatkoztató jellegű, reveláns: a világ történelme Isten terveinek a megnyilatkozása. Ez nem új kinyilatkoztatás, hiszen Krisztus ígérete szerint a Szentlélek tovább dolgozik (cozöttünk és sok mindenre megtanít. Ezzel azt akarom mondani, hogy a Teremtés és a Megtestesülés szoros kapcsolatban van egymással: Isten eljött a világba, már a teremtés legmélyén 229
