Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Az ember képe a mai teológiában
ember nélküli Istennel foglalkozott. Ha kortársaink nehézségeit meg akarjuk válaszolni, akkor tudatában kell lenni annak, hogy Isten világa mennyire összefügg az emberével, és éppen azért az ember világa is összefügg Istenével. Vagyis az istenség értelmezése feltételezi az ember értelmezését, és megfordítva. Egyikből következtethetünk a másikra. A „következtetés” szóval azonban óvatosnak kell lenni. Inkább arról van szó, hogy a kettő magyarázza egymást: az istenkép adja a végső alapot az ember megértéséhez. Ez abból következik, hogy a kinyilatkozó Isten elsősorban arról beszélt, hogy ki ő az ember számára, s a teológia csak ebből következtet arra, hogy ki ő önmagában. Ezért igaz az, hogy a kinyilatkoztatás Istenéből kiindulva fel lehet vázolni az ember körvonalait, és az emberből kiindulva meg lehet nevezni Istent, mint a lét végső alapját és célját. Természetesen, amikor Isten és az ember kapcsolatáról van szó, a teológiában sem elegendő, ha csupán az elvont „emberi természet"-ről beszélünk. Hiszen Isten konkrét embereket teremtett, akik az anyagvilág konkrét adottságaiban és a történelem folyamatában élnek. Létüket és kilétüket meghatározó kapcsolatuk van egymással és a történelem eseményeivel. Ennek az embernek a megértéséhez nem elegendő az arisztoteleszi „mozdulatlan mozgató”, hanem itt a Biblia Istenére kell gondolnunk, aki nemcsak van, hanem beszél, érez, cselekszik, irányít és felelősségre von. Sőt belép a történelembe, az emberi lét mélyére, és az ember szabadságának meghagyásával bontakoztatja ki örök tervét. A teológia rájött arra, hogy minél szélesebb alapon szemléljük az embert, annál szélesebbé és mélyebbé válik ennek az embernek a teremtő és megváltó Istennel fennálló kapcsolata. Ezen a vonalon ma már nemcsak kísérletekről, hanem eredményekről is beszélhetünk. Karl Rahner az egzisztencialista filozófiával való párbeszédében kifejlesztette az antropológiailag alkalmazott transzcendentális teológiát. Walter Kasper a német idealizmussal folytatott vitában a teológia történetiségére mutatott rá. J. B. Metz pedig a marxizmusra reflektálva kiemeli a kinyilatkoztatás közösségi vonatkozásait. Le akarja győzni a hit praxisának az egyén értéktelen döntésére való redukálását, ahogy az kifejeződött a vallás és a társadalom szembeállításában. Az ökumenizmus felhívta a figyelmet a hagyomány ágaira és a Szentírás értelmezésének új útjaira. A zsinati atyák és a teológusok egyre jobban felismerték a kereszténység „üzenet-jellegét”. Az egyház abból él, hogy Isten Jézus Krisztusban mint Szó, mint Ige fejezte ki magát és történeti tényező lett. Az egyház arról beszél, ami az üdvösség történetében végbement (narratív teológia). Az egyház elsősorban nem érvelő és magyarázó közösség, hanem elbeszélő, megörökítő közösség, amelyben a Jézus Krisztusra vonatkozó kritikai és az embert lelkileg felszabadító emlékezést továbbadják.3 Az egyháznak meg kell hallani az isteni szót, s azt minden korban emberi szavakkal kifejezni, megvallom és értelmezni. Itt tehát a nyelvnek és a történeti miliőben hozott megfogalmazások értelmezésének is döntő szerep jut (hermeneutika). A tartalmi gazdagodást a teológia minden ágában meg lehet figyelni. Ehhez nemcsak a kutatási módszer tökéletesülése vezetett, hanem inkább az a tény, hogy az élet egyéni és társadalmi síkon való kiszélesedése új problémákat vetett fel, amelyekre a hivő ember feletetet vár a kinyilatkoztatás alapján. Ma az ekléziológia, az egyházról szóló tanítás az alapvető téma. Az egyház úgy értelmezi magát, hogy ő tartalmilag és formailag az Isten kitárulásának, közeledésének történeti hordozója. Ezért az egész kinyilatkoztatás ide torkollik. A világ annyit ismer meg Istenről, Jézus Krisztusról, az üdvösség rendjéről, a megváltásról és az örök életről, amennyit az egyház szavával hirdet és életével tanúsít. Kétségtelen azonban, hogy a megújulás és az útkeresés krízisekhez is vezethet. A sokat emlegetett pluralizmusban is fel kell tenni a kérdést, hogy kié a vezető szerep és ki dönt az igazság meghatározásában. A tudományos apparátus alkalmazása megcsillogtatja a teológusok látszólagos elsőségét a tanítóhivatallal szemben. A ökumenizmus arra is csábíthat, hogy sok kérdésben megelégedjünk a mentegető agnoszticizmussal, a minden áron közeledni akaró hamis irenizmussal és az ortodoxia helyett az ortoproxissal. A világ felé való fordulásnak is meg lehet az a veszélye, hogy elhomályosul az egyház üdvrendi küldetése, és inkább evilági szervezet lesz belőle, amelynek fő feladata, hogy a társadalmi igazságosságért, szabadságért és jólétért küzdjön. A zsinat a krízis-jelenségnek azzal akarta elejét venni, hogy egyszerre hangoztatta az egyház mindenkori azonosságát és a kifelé irányuló közvetítésének érthetőségét. A benne végbemenő reformok csak azt célozhatják, hogy mindig megmaradjon annak, aminek Krisztus alapította, de ugyanakkor ezt a belső lényegét és küldetését tegye érthetővé a mai ember számára. Azóta a közvetítésnek ez a problémája az egész teológiát áthatja, de különösen jelentkezik a krisztológiában. A teológusok érzik, hogy a kereszténység központi misztériumait, a megtestesülést, a megváltást, a keresztáldozatot, a feltámadást a mítosz színezetétől mentesen, bibliai adatok alapján, s ugyanakkor a filozófia felhasználásával kell kifejteni. D.é mindig úgy, hogy megmaradjon /£• 201
